Nárcizmus-elméletek és a Tükör-stádium dráma

1. Nárcisszus tükre

„A nárcizmus meghatározása egy olyan koncepció, amely nemcsak az ön-szeretet gondolatát veti fel. Láthatjuk, hogy a pszichózisok milyen gazdagon mutatnak rá példát, pontosan az elvesztett én határok miatt. Ahogyan az én kialakulása megelőzi az áttételt és a tárgymegszállást, – ami én felől induló mozgásban válik nyilvánvalóvá, –  az én regressziót hajt végre odáig, amikor már nem tud mást személyiséggé alakítani, csak  saját magát, mint személyiséget.”

(Lou-Andreas Salomé)

Freud volt az első, aki a nárcizmus szót a pszichoanalitikus diskurzusba bevezette, aki először fedezte fel, hogy mielőtt az én bármilyen tárgykapcsolatot létesítene, azaz bárkit szeretne önmagán kívül, először saját magát kell szeretnie. Találónak érezve a mitológiai példát erre az önszeretésre, Nárcisszust, aki a tükör fölé hajol és közben beleszeret, elveszik önnön kétdimenziós képében, ettől a mitológiai példától ihletetten egy egész fejlődési folyamatot nevezett el róla, elsődleges és másodlagos nárcizmus néven.[1]  A pszichoanalízisen belül a nárcizmusról és autoerotizmusról azóta is folyik a vita, megannyi nárcizmuselmélet (Heinz Hartmann, Annie Reich, Heinz Kohut) létezik, azonban folyamatosan nehéz a diskurzusban olyan alapvető fogalmakat azonosítani, mint én, ösztönén, szelf, tudat, tudattalan, hogy mikortól és hogyan alakultak ki és váltak külön, valamint pontosan miből[2] állnak. Mivel a psziché vizsgálja a pszichét, a pszichoanalízis hasonlatos az önmaga köldökét néző összetekeredett ember képéhez, bizonyos pszichoanalitikus kutatások ezt fel is vállalják[3]. Freud eredetileg fontosnak tartotta, hogy mindig tények és vizsgálatok támasszák alá a tudományos vizsgálódásokat, és ne lehessen spekuláció. Azzal is tisztában volt, milyen ingoványos talajra lép a pszichológia, amikor új fogalmakat próbál bevezetni.

„Mint ahogy a fizika példáján ragyogóan láthatjuk, még a definíciókban meghatározott „alapfogalmak” tartalma is állandóan módosul.”

(Freud, 1997, p43)

Akkoriban azért volt ez különösen fontos, mert csak akkor volt esélye a XX. század legradikálisabb és alapokat átmozgató, átstrukturáló felfedezésének, a pszichoanalízisnek intézményesülni és elterjedni, ha tudományként fogadják el azt. Mostanra azonban már széles körben elterjedt a pszichoanalízis, így a diskurzus analízise is létrejöhetett, ahogyan a posztmodern filozófia több jeles képviselője is rámutatott (Jacques Derrida, Jacques Lacan) – a pszichoanalízis is egy beszédmód[4], Freud új fogalmak egész csoportját vezette be, ezzel átalakítva az emberi gondolkodást az emberről; egy új világkép, perspektíva jött létre annak vizsgálására, hogy ki is az ember és mit érez ott ’belül’, új szavakat és gondolat-csomópontokat alkotott, hiszen a pszichoanalízis határozott nyelvezettel rendelkezik, maga a nyelv az, amiből felépül, ami egy új világot alkot köré. Persze ezek a szavak valóságos pszichés folyamatokat, eseményeket, traumákat képviselnek. A rendszert, ahogy összeáll, Freud alkotta meg, ő fedezte fel, hogy a psziché ilyen és ilyen felépítésű, az előfeltevés már eleve feltételezi a rendszert és ez a rendszer a tudattalan és a tudat elválasztó határvonalán, a kettő közötti átjárók/ átjárás nyomában keletkezett. Lacan szerint a tudattalan úgy működik, mint egy nyelv, hiszen a nyelv maga a struktúra.[5]

2. Autoerotizmus

„Hozzászoktunk már ahhoz, hogy nárcizmusnak nevezzük az énnek azt a korai fejlődési fázisát, amelyben az én szexuális ösztönei autoerotikusan elégülnek ki.”

(Sigmund Freud)

Az autoerotizmus megértéséhez a nárcizmuson keresztül vezet az út. Freud nem határozta meg világosan eme pszichés fogalmak közötti különbséget, a nárcizmus és autoerotizmus szavak, sokszor nagyon hasonló pszichés folyamatokat jelentenek. Azt tekintik autoerotizmusnak, amikor az én a saját testet, önmagát szállja meg önlibidós, erotikus energiával, a kezdeti szakaszban ez az energia visszatevődik az énre – és önmaga felé fordul – a saját testre, így alakul ki az autoerotikus kielégülés. Később az első tárgy az anyamell lesz, (ez jó vagy rossz mellként jelenik meg), majd megjelennek az átmeneti (D.W. Winnicott, 1999) és a külső tárgyak. Az elsődleges nárcizmusban az energia a saját testet szállja meg, azon elégül ki, míg a másodlagosban a tárgyak megszállása után visszavonódik, és csak azután kerül a saját test újra megszállásra. 

„Kezdjük azt hinni, hogy az énben létezik egy eredendő libidinális megszállás, amelyből az idők során a tárgyak részesülnek ugyan, de amely alapvetően tovább él, és kapcsolatban marad a tárgymegszállásokkal is, valahogy úgy, mint ahogyan az amőba is kapcsolatban áll kinyújtott állábaival.”

(Freud, 1997, p39)

Freud szerint a másodlagos nárcisztikus fázison mindenkinek túl kell jutnia ahhoz, hogy ne betegedjen meg, át kell lépnie a tárgykapcsolatok világába, amikor az ösztönök kielégülési helye nem a saját test, hanem a tárgymegszállások. Bálint Mihály Őstörés című könyvében és számos más munkájában elemzi a nárcizmust, szerinte nincsenek klinikai tények arra, hogy létezne elsődleges nárcizmus, mert az én a környezetével folyamatosan elvegyül, egymásba folyik, az anya és a csecsemő között olyan állapot jön létre, mely a levegővételhez hasonlítható, mint a tüdőben lévő levegő az emberben, úgy folyik össze a környezet és a csecsemő, ezért szerinte az én nem létezik magában, nincsen kezdetben önmegszállás, mert összefolyás van[6], csak másodlagos megszállás (másodlagos tárgyszeretet, másodlagos nárcizmus) van. Tagadja, hogy lenne harmonikus kezdeti állapot, mint Freud szerint az elsődleges nárcizmusban, amikor az én az összes libidómennyiséget tárolja és minden szükségletét képes a saját testen kielégíteni. Azt is megkérdőjelezi, hogy ez a tárolóedényke, ami az Ősén Freudnál, hogyan tárol és pontosan mit. Ha az ösztön-én (Ősén) a teljes libidómennyiséget tárolja és onnan indulnak ki a megszálló energiák, akkor nem lehet tudni, mit akar megszállni, mivel akkoriban még nem alakult ki az én, azaz létezése kérdéses, ha pedig a megszállandó az Ősén lenne, akkor összekeveredne „az utánpótlás forrása és a tárolóhely”.

„Mi a kapcsolat a jelenleg tárgyalt nárcizmus és a libidó egyik korai formájaként leírt autoerotizmus között? … Minden okom megvan, hogy feltételezzem: nem létezhet kezdettől fogva az énhez hasonlítható teljesség az egyénen belül; az énnek ki kell fejlődnie. Az autoerotikus ösztönök ezzel szemben már kezdettől fogva jelen vannak.  Az autoerotizmushoz tehát csak hozzá kell adni valamit – mondjuk, egy új pszichikai tevékenységet -, és máris megkapjuk a nárcizmust.”

(Freud, idézi Bálint, 1994, p38)

A nárcizmus és autoerotizmus fogalmak könnyen összekeverhetők; olykor az önlibidóval való tárgymegszállást nevezik nárcizmusnak, máskor pedig az autoerotizmust tekintik önlibidós megszállásnak. Freud nárcizmuselmélete sokat változott az idők folyamán, a nárcizmust az ösztöntan után vezette be 1914-ben. A Nárcizmus bevezetése jelentős állomás a pszichoanalízis történetében, egy új pszichológiai állapot feltérképezése és leírása megváltoztatta az addigi pszichéről alkotott képet. Miért is volt Freudnak szüksége a nárcizmusra[7]? Nárcisszus tükrére? De mi is a nárcizmus?

„Így tehát az autoerotizmus a libidóelhelyezés nárcisztikus fokának a nemi ténykedése volt.” 

(Freud, 1994, p339) 

Az első elmélet úgy fogja fel, hogy az autoerotizmusból alakul ki a nárcizmus mint egy fejlődési folyamat lépcsőjeként, a második pedig úgy hogy a libidó elhelyezkedés valamelyik fokának, jelen esetben önszerető fokának a nemi megnyilvánulása. Nem lehet valami egyszerre ugyannak a végeredménye és a foka is.

Érdekes megvizsgálni, hogy a pszichoanalízis kezdetén Freud és Ferenczi a nárcizmust és az autoerotizmust is külön fejlődési szakaszoknak tekintette, majd később ezek a fogalmak egymás fokává, végeredményévé, viszonyrendszerévé alakulnak, holott eredetileg szakaszosan választották szét őket időrendben:

„Tudjuk, hogy a libidófejlődés fő mozzanatai azok a fejlődési szakaszok, melyek az autoerotizmusból a nárcizmuson át a genitális tárgyszeretéshez vezetnek.”

 (Ferenczi, 1927, p30) 

Nem jelezte, hogy az elsődleges vagy a másodlagos nárcizmusra értette-e ezt. Az nárcizmus az előbbi idézet szerint az autoerotizmus után következik. Nárcizmus tehát az, amikor az én ösztönei autoerotikusan elégülnek ki, és autoerotizmus a libidó nárcisztikus foka is. Mivel autoerotizmus már akkor is létezett, amikor nem létezett még én, hogyan kapcsolódik ehhez a nárcizmus? A különféle értelmezések jelentésmezőjén haladva azt állapíthatjuk meg, hogy a nárcizmus és autoerotizmus ilyen viszonylatokban bukkan fel Freud szövegeiben:

1. a nárcizmusos kielégülés fajtája az autoerotizmus

2. a libidóelhelyezés nárcisztikus foka az autoerotizmus

3. a nárcizmus közbülső szakasz az autoerotizmustól a tárgyszeretet felé

4. autoerotizmusból fejlődik ki a nárcizmus

5. az autoerotizmus önlibidós megszállás

6. libidóváltozatok közül az önlibidó egyben nárcisztikus libidó is

7. van amikor ezek a fogalmak szinte ugyanazt jelentik.

Láthatjuk tehát, hogy az 5-ös és 6-os pont szerint önlibidós megszállás az autoerotizmus és a nárcizmus is. Freud bizonyos esetekben teljesen különféle körülmények között használja a libidó szót. Megkülönböztet önlibidót, tárgylibidót, vagy egyszerűen csak libidót. Ha egyszerűen csak libidó szó van, akkor abba beletartozik mindkét előző is? A libidó és a nárcizmus, mint szavak érdekes kapcsolatban állnak egymással, hiszen a libidó áramlat, a nárcizmus pedig önszeretet, az áramlat milyensége/minősége lenne tehát a nárcizmus?

„Az önlibidót, szemben a tárgylibidóval nárcisztikus libidónak nevezzük.”

(Freud, 1995, p90) 

Ebben az összefüggésben az ön és a nárcisztikus szavak ugyanazt jelentik, holott korántsem ugyanazok.

A korai pszichoanalízisben sok ellentmondás épül eköré a fogalmak köré, attól függetlenül, hogy a klinikumi tapasztalatok azt mutatják, a gyógyítás eredményén nem  változtat, hogy hisz-e valaki abban, létezik-e elsődleges nárcizmus (Bálint), ott nem lényeges a megkülönböztetésük. Viszont az egopszichológiából szelfpszichológia kialakulását sok tekintetben a nárcizmusról való különféle véleményalkotás határozta meg. Freud Nárcizmus bevezetése tehát lényeges terület lett a pszichéről való gondolkodásmódban. Lou Andreas-Salomé is érdemesnek tartotta ezt a témát arra, hogy 1921-ben külön esszét írjon erről, A Nárcizmus kettős iránya címen, később pedig a feminista elgondolások elsők között Freud nárcizmuselméletét és pénisz irigységről való gondolatait kezdték ki, ahogyan Kohutot is lényegesen befolyásolták a szelfelmélet megalakulásakor a nárcizmus kapcsán Freudétól különböző elgondolásai.

Bálint szerint a kezdeti anya-gyerek kapcsolatot nem lehet az én és a tárgy viszonylatában megragadni, D. W. Winnicott kutatásai alapján pedig azt állítja, hogy az elég-jó-anya ismertetőjele az, hogy a csecsemő mindenhatóságának tudatában önmaga részeként érzékeli a tárgyat, az anyamellet. Melanie Klein és Anna Freud szerint, a csecsemő már korán érzi különállását az anyától, és ezeket a fejlődési folyamatokat mindketten korábbra teszik, mint Freud eredetileg elgondolta. Klein szerint az én eleve hasításokra van utalva: a skizoid-paranoid pozíciót előbb-utóbb felveszi, nincs elég-jó-anya, a legjobb anya is fájdalmakkal terheli a csecsemőt, az újra megjelenő és eltűnő mell formájában. Anna Freud szerint pedig a védekezési formák, elhárító mechanizmusok mentén képződik meg az én, ezeket a mechanizmusokat már akkor elsajátítja, amikor még nincsenek tárgykapcsolatai. A nárcizmust egy védekezési formának tekintette. Szerintem Bálintot azért érdekelte különösen a nárcizmus, mert ez az a terület, ahol meg lehet vizsgálni, hogyan lehet különválasztani én energiáit önmagától és a megszállott tárgytól. Ki szeret kit, amikor nárcizmusról beszélünk? Az én szereti önmagát? Milyen energia fordul vissza és honnan, hova, ha a kiindulási anyag és a vége is ugyanaz, ha a libidót valamiféle áramlatként ábrázolják, holott lehet’azonos’ az énnel, és ez az áradás fordul vissza „önmagába”? Bálint szerint nem mindig lehet egyértelműen leválasztani a libidót az énről[8], míg Lou-Andreas Salomé egy különálló szelfrészként kezelte volna a libidót, ha rajta múlik, de erről még később bővebben szólunk. Mindez az én és a tárgy kettőse dinamikájának bonyolult kérdéseit veti fel. Az én születés után egész élete során arra törekszik, hogy az anyaméhben lévő ideális állapotot elérje. A felnőttkori szexualitás által sikerül ehhez visszatalálni, amikor a tárggyal való rövid időre való egyesülés érzése hasonlít a korai anyában való léthez, a csecsemőkori állapothoz, amikor az anyával való egység még teljes volt. Az anya minden rezdülésére reagál a csecsemő és viszont reagálják egymást, az én az anyára adott reakciók mentén alakul ki, és képződik meg, hiszen a csecsemő először még nem tudja világosan különválasztani saját testének és az anyja testének a határait[9]. Melanie Klein szerint a szubjektummá válás annak felfedezése, hogy különálló testként létezünk, az anyát a hiány felismerésében jeleníti meg, amikor az anyai mell, mint táplálékforrás és elsődleges szexuális tárgy, hol eltűnik, megjelenik, az eltűnés – megjelenés ritmikája mentén alakulnak ki a skizoid hasítások, ami először csak fantázia eredménye hogy az én hasítja a tárgyat, de később ezek valóságos gondolkodási folyamatok lesznek. A külvilág realitása és az elvárások arra késztetik az ént, hogy tárgyakat szálljon meg, viszont az elsődleges önfenntartó ösztönök, például a táplálék felvétele, és az anyára való kezdeti ráutaltság függésben tartják környezetétől. A valóságelvre való nevelődésben a csecsemő, már nem érezheti magát határtalannak, meg kell tanulnia külső tárgyakkal kielégíteni igényeit. Később az anya helyét más tárgyak veszik fel, a szelfpszichológia ezeket szelftárgyaknak tekinti és a libidó helyzetét nem úgy látja, hogy kihelyeződik amőba nyúlványaként a másik énre, hanem hogy a szelf ezeket belsővé teszi. Az én célja élete során, hogy kedves és adakozó szelftárgyakkal vegye körbe magát (Karterud, 1999). Az anyával való korai kapcsolat meghatároz minden későbbi kapcsolatot, hiszen az én a kezdeti mintától tanult azonosulásokat veszi fel a későbbiekben minden tárggyal kapcsolatban. A függés kezdeti szakasza a táplálékfelvétel, szeretetigény, majd a szexuális ösztönök kielégítése. Ez az állapot Freud szerint kezdetben többé kevésbé kiküszöbölhető a nárcizmussal, mivel az autoerotizmus révén a kielégülés a saját testen történik[10]. A. Freud szerint az én reakciókat produkál a külvilág behatásaira, és ez formálja személyiséggé, így az énvédő mechanizmusok mentén alakul ki az én, azok alakítják ki az ént, a védekezésként való reakcióból a külvilágra. M. Klein szerint nem lehet pontosan tudni, hogy a külvilág biológiai realitásának mennyire van énképző ereje, a nappalok és éjszakák váltakozása adja az időképzet jelentkezését, az én töredezettséggel reagál az őt ért külső ingerekre, azonban a biológiai körülmények gyökeres megváltozásának hatására valószínűleg az én szétesne[11].

Freud azt állítja, hogy kezdetben az én úgy különbözteti meg a külsőt a belsőtől, hogy amire izomelhúzódással tud reagálni és úgy kirekeszthető, az a külső, viszont aminél eredménytelenek ezek az izommozgások, azok az ösztönök belülről jönnek, az a belső. A külső elől el lehet húzódni, de a belsőt képtelenség ilyen egyszerű módon elhárítani, ezért a külvilágot úgy kell megváltoztatni, átalakítani és megszállnia az énnek, hogy az kielégülést adjon, ehhez azonban a valóságformáló viszonyban, a valóságelvnek megfelelően az énnek sok mindenről le kell mondania, ami szükségképpen fájdalmas. Saját belső szükségleteit hozzá kell igazítania a külvilághoz. Ha mindez nem túl fájdalmas, akkor nem betegszik meg az én, de ha túl nagy feladat elé van állítva (túl sok mindenről kell lemondania és nem áll mögötte egy elég-jó-anya, aki ebben segítené, vagy más traumák is érték), akkor ennek feldolgozására nincs mód, ezen fájdalom és szégyentörések mentén betegszik meg az én. Az énnek (ego), aki átkapcsoló szervként működik a felettes én és ős-én (ösztön-én) között, az ösztönén követeléseit mindig valóságvizsgálatnak kell alávetnie.

3. Önlibidó

„Így jutunk el egy bizonyos libidómennyiség feltételezéséhez, melynek lelki képviseletét önlibidonak (Ichlibido) nevezzük, abban a reményben, hogy ennek a termelődése, növekedése vagy csökkenése, elosztódása vagy eltolódása lehetővé teszi számunkra az észlelt pszichoszexuális jelenségek megértését.”

(Sigmund Freud)

A Freud utáni pszichológia egy ideig elfogadta azt a freudi értelmezést, miszerint a nárcizmus betegség, a túlzott nárcizmus ártalmas az egészségre, az én megbetegszik, ha nem lép túl sürgősen a nárcisztikus fázison, míg Heinz Kohut (a 60-as évek vége felé), a szelf pszichológia alapító atyja más megvilágításba helyezi a nárcizmust. Azt állította (ahogyan Salomé is a kezdetekben), hogy egész életünk során megőrzünk valamennyit nárcisztikus énünkből.

„A 60-as évek egopszichológiájában uralkodó általános nézet szerint az „önmagunk szerelme” értelmében vett nárcizmus az elhárítás kifejeződése; lényegében az időnként túlburjánzó ödipális konfliktus előli menekülésnek tekintették. Úgy vélték, nincs értelme a nárcisztikus pozícióval való foglalatoskodásnak; a libidót el kell fordítani a szelftől, az analitikus felé kell irányítani. {……} Kohut pálcát tört az addig uralkodó nárcizmuselmélet fölött. Valószínűleg hibás, magyarázta, ha a korai pszichoszexuális fejlődés freudi formáiban képzeljük el a nárcizmustól a tárgyszeretet felé vezető utat. A nárcisztikus pozíciótól nem szabadulunk meg egy csapásra azzal, hogy elég éretté válunk. Inkább arról van szó, hogy az infantilisebb, primitívebb vagy fejletlenebb nárcizmustól érett nárcizmusú emberekké válunk.”

(Karterud, 1999, p16-17) 

Az analitikus-páciens között létrejövő szelf tükröződés például, amit tükör-áttételnek nevez Kohut, gyógyító erejű, ehhez viszont szükség van nárcisztikus énre. A nárcizmust Kohut a szelftárgyakban látta reprezentálódni, amivel az én körülveszi magát. Salomé nárcizmusról szóló tanulmánya hasonlókat állít elsőként a pszichoanalízis történetében.  Freuddal barátok voltak, egyedülálló módon Freud csak neki bocsátotta meg az őt élesen kritizáló eretnek tanokat. Arról megoszlanak a vélemények, hogy miért, Alexandr Etkind szerint, mert beteljesületlen, plátói szerelmet érzett iránta (Etkind, 1999), az erre vonatkozó irodalmat nyomon lehet követni kiterjedt levelezésükből is, egyes feminista álláspontok szerint pedig azért, mert nő volt, és akkoriban a nőket nem illett tudományosan komolyan venni. Salomé döbbenetes hasonlóságokat mutat a Kohuttal (a nárcizmus mint jótékony állapot), Lacannal (tükör-elidegenedés), valamint Judith Butler nárcizmusról való felfogásával is, aki a nőiség szempontjából értelmezte a kérdést. A feminista nárcizmuselméletek (Butler, Cixous, Kristeva, Irigaray) a nárcizmust a nőiség jelképének tekintették, egy helynek a nőkben arra, hogy azonosuljanak az önmagukban lévő a „gyengédség” helyével.

A nárcizmus kettős iránya a nárcizmusról, mint pozitív megtartó erőről beszél, mely képes a személyiséget a súlyosabb betegségektől, a pszichózistól megmenteni, tanulmánya második felében pedig a nárcizmus és kreativitás viszonyát elemzi[12]. Szerinte a nárcizmus képes megadni a „totalitással való egybeolvadás, a transzszubjektív erőkkel való egyesülés érzését, és a kreativitáshoz vezető egyenes utat”.

„Salomé szerint az erotika a nő számára “átfogó jelenség, emberi lényegének csúcspontja”. A nárcizmus pedig nem patologikus állapot, hanem pozitív önszeretet, “affektív azonosulás a létezővel”, a fejlődés legmagasabb stádiuma….”

(Borgos, 2006, p23)

Az ösztönök közül Freud eredetileg a szexuális és önfenntartó ösztönt különbözteti meg. Majd később kibővül az ösztönök tárháza, végül a Pszichoanalízis foglalatá-ban majdnem minden ösztönt szexuális ösztönnek nevezett el és az erosz szó alatt csoportosított, ezzel szemben egyedül a destrukciós-halál ösztönt különböztette meg.

„Hosszú folyamat és érthetetlen alárendelések eredménye az, hogy személyiségekké váltunk,  mindannyiunk kínzó betegsége – az ősi fájdalom – ami a megértésen túl, külsőleg determinált.”

(Salomé,1964, p5)

Salomé azt gondolja Erotika című írásában, hogy a szerelemtől és a beolvadástól való félelem éppolyan erős mozgatórugó, mint a tárgy felmagasztalásának kísérlete. Ezt a primitív élőlények nemi aktusával magyarázza, amikor is azokat a reprodukció teljes egészében helyettesíti, a gazdaélőlény rögtön meghal, amint reprodukál egy másikat. Később amikor differenciálódnak a sejtek, ezek részműködésre tesznek szert. Salomé szerint veszélyes és kívánatos is az egybeolvadás, ami a másikkal történik. Félelmetes, mert a lény elvesztheti magát ’örökre’ és kívánatos, mert a totalitással való teljességérzés jön létre a szerelmi együttlétkor. Melanie Klein a táplálkozási és szexuális ösztönök szoros rokonságát fedezte fel, az anya teste ha rossz tárgyként jelenik meg, akkor csecsemőt szadisztikus impulzusokra késztetik, szeretné az anya testét kiüríteni, felfalni, bekebelezni[13]. Bálint szerint az érett szerelem esetében már nem akarjuk bekebelezni a tárgyat, hanem mindent valóságvizsgálatnak vetünk alá.

„Ahhoz, hogy meghódíthassunk egy szerető és szeretnivaló genitális tárgyat, és képesek legyünk megtartani azt, semmit sem vehetünk magától értetődőnek, ahogyan azt az orális szeretet esetén tettük; mindenkor folyamatos, kitartó és szigorú valóságvizsgálatot kell végezni.”

(Bálint, 1999, p129)

4. Önfenntartó és önvédő ösztönök

„mintha tükörkép szerelmem után

nap lüktet – tiszta forrás

a levegőn áthallom arcod

 délelőtt vastag tüzében verdes

hordom megalvadt ajkaim

egyre némábban

hogy felelhess.”  

(Hajas Tibor)

Salomé a destrukciós (halál)ösztön  és életösztön[14] szembeállítását a libidó természetében keresi: 

„Ha az önfenntartó és önvédő ösztönök elkülöníthetőek lennének a libidótól, akkor a libidó képes lenne áthidalni az individualizáció és az ellentétesen ható mozgás, a beolvadás közötti szakadékot.”

(Salomé, 1962, p4) 

Salomé szerint mindig megmarad az énben az az állapot, amit nárcizmusnak nevezünk. Lou a fentebbi idézetben próbálja külön választani az önfenntartó és önvédő ösztönöket a szexualitástól, és a libidót külön kezelni, ezt azzal magyarázza, hogyha a libidót le lehetne választani az énről, azaz meg lehetne határozni pontosan a tárgy és az én határvonalát, akkor ezzel a külvilággal való harcot le lehetne csökkenteni. Azt a harcot, mely az én örök vágya az egyesülésre, és „beolvadásra” a ’teljességbe’ és az onnan való kiválás és énként való determinálás között zajlik. Ez egy radikális vágyelmélet, pontosabban az első feminista vágyelmélet.

Amikor azt állítja Salomé, hogy a libidót le kellene választani az ösztönökről, akkor olyan vágyelméletet jelenít meg, melyben a nő hosszan tartó nárcizmusa pozitív és előrevivő, és nem egy fejlődési stádium megrekedése, ezzel először kérdőjelezi meg a freudi nárcizmuselméletet, hiszen Freud szerint a nárcisztikus fázison menthetetlenül túl kell lenni, különben az én megbetegszik. Bálint is hasonlóképpen azt állítja, mint Salomé, méghozzá, hogy a libidó az, amely felelős az én definiálásért és létrejöttéért, azaz egy időben alakulnak ki azok a folyamatok, amelyek létrehozzák az ént és a libidót. Bálint szerint az alkotás folyamatában a tárgyak túlzott megszállása előli védekezésként az én visszahúzódik és önmagát szállja meg és ez az a terület, ahol az ödipális konfliktuson kívül az őstörés keletkezik és alatta az alkotás területeire kalauzol bennünket.

Itt tulajdonképpen a libidó átszellemítéséről van szó, tehát ha nem lenne szükségünk a szexualitásra állítja Salomé, ha le lehetne választani az önfenntartó és önvédő ösztönökről, akkor többet alkotnánk és megelégedettebbek lennénk a libidóval, azonban a libidó túlságosan is rögzült ezekhez az ösztönökhöz. Sőt lehet, hogy később halnánk meg, hiszen pont az a szakadék lenne áthidalva ami a személyiséggé válás (indvidualizáció) és a totalitásba való felolvadás, feloldódás között van és ez képezi a halálösztönt.

„Egyértelmű a torzítás a nárcizmus kétértelműségével kapcsolatban, az egyik az – hogy a libidónak az én ösztönökre válaszolnia kell, (ha feltételezzük, hogy a táplálék iránti szükséglet a külvilággal való összeolvadás egyik formája) vagy ellenkezőleg, az agresszív ösztönök közötti harcnak rendelődik alá a libidó (mintha ez az éntől jövő önzés lenne).”

(Salomé, 1962, p4) 

Salomé nárcizmusról szóló tanulmányában a kreativitás és nárcizmus viszonyát is elemezi részletesen, amit hosszabb elemzés kapcsán lehetne kifejteni, a művészi alkotáshoz szükségesnek tartja azt a fajta nárcizmust, ami az énben megőrződik egész élete során. Hogy Nárcisszus ne belevesszen a tükörképébe, hanem ismétléssel megmaradjon.

5. Tárgyválasztás – Elidegenedés

„A gyűlölet, mint tárgyhoz való viszonyulás, régebbi a szeretetnél. Abból az ősi elutasításból fejlődik ki, amit a nárcisztikus én fejt ki az őt ingerlő külvilággal szemben.”

(Sigmund Freud)

Ahhoz, hogy az én a másodlagos nárcizmus állapotába léphessen, és a saját testre visszavezesse az energiáit, bizonyos szempontból különállónak kell kezelnie a saját testet, elidegenedettnek.

„Az ősvalami libidójának egy részét a tárgyak erotikus megszállására bocsátja ki, mire a megerősödött én ezt a tárgylibidót hatalmába keríti és magát az ősvalaminek szerelmi tárgyul feltolni igyekszik.”

(Freud, 1991, p9) 

Az én csak az autoerotikus fázis után kezdi el tárgyként kezelni a saját testet, amikor autoerotikus, azaz fizikai kielégülés után vagyunk. Salomé is ír az elidegenítő funkcióról, amikor egy gyermek esetét elemzi, akinek azáltal, hogy harmadik személyben beszélt magáról, jelentősen sikerült lecsökkentenie a külvilággal való konfliktusait.

Lacan szerint roppant ambivalens az én viszonya a saját nárcizmusa és tárgykapcsolatai között. A tükör-stádium dráma döntően befolyásolja az én önmagához való viszonyát, nárcizmusát is, mint például, hogy hamis imágókat, képeket rögzít benne. Az én nem képzelheti el magát olyannak, amilyennek akarja, mielőtt tükörbe nézne, nincsen képe magáról, lehet hogy fehérnek, amorfnak, vagy ötfejűnek és háromorrúnak képzelte volna magát, a tükörkép azonban rögzít egy állandósult képet két dimenzióban, lehatárol, – ez vagyok én, és nem más –, egy jól meghatározható körvonalat ad az én testének, megmutatja hol vannak a határai, hogyan, és milyen vonalakkal jött létre a kép a tükörben, ami nem mutatja a lelkiállapotát, nem mutat meg a belülből semmit, csak a kívül-t rögzíti, így az én már a kezdetekkor hamis képet rögzít önmagáról magában és ez szükségszerűen magával vonja az elidegenedést, aktiválja már kora gyermekkorban a halálösztönt, és beindítja a destrukciós, szadisztikus vonalakat[15].

„A tükör-stádium Lacan szerint a hatodiktól a tizennyolcadik hónapig tart, s lényege, hogy a gyermek saját testét, amely még koordinálatlan, amely fölött nincs még kontrollja, mégis egészként érzékeli, azonosulva tükörképével ugyanúgy, ahogyan az anya testével és más gyerekek testével azonosul. Lacan szerint ez a primér, közvetlen, összeolvadó azonosulás már maga az elidegenedés.”

(Erős, 1993, p36-37)

Freud szerint az én felkínálkozik az ősvalaminek szerelmi tárgyul, ehhez önmagát tárgyként, harmadikként kell kezelnie, ez hozza meg a végső elidegenedést, az én visszavonhatatlan változáson megy keresztül, a test, tudat és az imágó fogságában van. A tükörkép megpillantásától fogva az én igazolásra törekszik, és hol máshol?, a külvilágban[16] szeretné megtalálni a gyógyírt a csalódásra, ettől kezdve rögzült tereket akar adni a gondolatoknak is a tükörképhez hasonlóan, racionalizál, leegyszerűsít, „négyszögesít”. Ismeretes Freud elbeszélésében a vonat-kocsifülkés jelenet, amikor hirtelen meglátta magát a fülke ajtajának tükrében, ledermedt, mert először azt hitte ez valaki másvalaki, majd később döbbent rá, hogy önmaga volt, ahogyan Nárcisszus sem ismerte fel először, hogy ez önmaga, hanem egy másik (elidegenedett) testként kezelte először önmagát, amint ráébred, a saját test is távolinak tűnik. Így lesz a mitológiában a víz (anyavíz) fölé hajló Nárcisszus oly sok mindennek a jelképévé, motívumává. Salomé is beszámol erről az élményéről, kislánykorában mennyire elkeserítette, amikor meglátta önmagát a tükörben. Jóval Lacan előtt írt erről, hogy szó szerint csalódottságot érzett, az – ennyi vagyok csak, amit a tükörkép mutat – döbbenete fölött hónapokig nem tudott úrrá lenni.

„A tükör Lou gondolatkörében egyébként már a legkorábbi időkben kiemelt szerepet játszik. Önéletrajzi visszaemlékezéseiben például arról beszél, hogy a tükör kezdetben a teljes valóságot jelentette számára, később viszont azt, hogy a tükörbe nézve egyik lehasított, keretek közé fogott énjével szembesül; s ez a szilánk-lét már-már hasonlatos volt a teljes megsemmisülés érzetéhez.”

(Juhász, 2002, p12)

6. Echo és Nárcisszus családfája

„A tükröződő emberi alaktól elbűvölt kisgyerek énje elvesztése árán fedezi fel magát a másikban. (7) Nárciszszusz legkevésbé sem a hűvös megfigyelő tekintet kíváncsiságával nézte tükörképét. Nem felfogni, hanem megfogni akarta, nem tanulmányozni, hanem egyesülni vágyott vele. Ha az imént Echó és Nárciszszusz kétpetéjű ikertörténetéről szóltunk, maga a víz fölé hajló és vízben rá visszapillantó Nárciszszusz az egymás tükörképét alkotó egypetéjű ikerpárra emlékeztet.”

(Halász László)

Freud nem véletlenül érdeklődött annyira a mitológia iránt, mert az olyan ősi történeteket, tudattalan folyamatokat közvetít, amik megkapóan és pontosan jellemzik a pszichés működést. Itt van például Oidipus, vagy Medeia, az őrület színterei, bánatok, könnyek és tragédiák, Elektra, a szárnyra kelő Ikarusz, minden megtalálható a görög mitológiában, ami az emberi életet jellemzi, a görög mitológia a tudattalanban zajló jó és rossz történések egy részét pontosan képezi le, ezért is annyi történet és szakszó, amit Freud átemelt.

Emlékezzünk csak vissza a mitológiára: Nárcisszus boldogan vadászgatott különféle szarvasokra erdők és mezők között és nem nem nagyon foglalkozott senkivel, a boldog öntudatlanság állapotában élt. Mígcsak a sok nimfanő kiszemelte magának, sorra udvaroltak neki, ő azonban mindegyiknek elutasította szerelmét, elérhetetlen és érinthetetlen maradt. Echo nimfa, akit már Nárcisszus előtt megátkozott anyja (Héra) azért mert apja (Zeusz) különféle kalandjainak leplezése céljából szóval/fecsegéssel tartotta fel Hérát, különösen beleszeret Nárcisszusba. Nem tudja róla levenni a szemét, követi hegyeken, völgyeken keresztül. Ám amikor meglátja és szólni akar hozzá, megfogan az átok, nem tudja szóra bírni ajkait, rájön, hogy innentől már csak visszhangozni tudja mások szavait[17]. Nárcisszus túl sok nimfát utasított már vissza, ezt egy tárgykapcsolatokra épülő egészséges világban nem nézik jó szemmel, haragszanak rá, előbb utóbb eljön a bosszú, Echo panaszt is tesz a Bosszúállás istennőjénél reménytelen szerelme miatt, azt állítja, Nárcisszus túlságosan flegma volt velük és fennhéjázó, és hogy nem viszonozza senkinek a szerelmét, mégis mit képzel ő, hogy meri ezt megtenni másokkal, és az Istennő elmondja Echonak mit kell tennie az átokhoz. Érdekes, őt is bosszú éri és a Bosszúálláshoz megy tanácsért, tudattalanul saját rossz énjét kéri meg erre, és akkor némul meg, amikor mindkettőn beteljesül a bosszú, tehát meglátja Nárcisszust és rájön, nem tud hozzá szólni, mert az elutasítja és ő csak visszhangozni tud és utána teljesül be Nárcisszuson is az átok. Ez tehát egy kettős átok, Halász Lászlónak igaza van abban, hogy bizonyos szempontból N. és E. nemcsak szerelmi kettősben vannak, de ikrek is. Echo aztán egyik vadászat során úgy vezette az eseményeket, hogy Nárcisszus pillantsa meg magát az egyik folyó tükrében, és akkor megfogan rajta is az átok, nem lehet onnan elhívni, beleszeret önmagába, nézi a tükörképét a vízben, először azt hiszi ez valaki más, de aztán a mozdulatokból rájön, hogy ez önmaga és akkor összeroskad a fájdalomtól, meghal, elsorvad a folyóparton, másnap amikor testvérei jönnek temetni a testét, csak egy Nárcisz nevű virágot (amelyik innen kapta a nevét) találnak a helyén.  

„Könnyen halnék meg, hisz kínomat oldja halálom.

Bárcsak, akit szeretek, túlélne, de nem lehet ez sem:

egy lelket veszítünk ketten, mikor így lehanyatlunk”.

Szólt, s valamint eszelős, sietett ugyanahhoz az archoz,

könnye zavart habokat, s miután megrezzen a vízszín,

hull a homályba a kép. ..” {…} 

Akkor is orcáját, hogy a lenti világba leszállott,

nézte Styx vize közt. Naias-nővérei sírtak,

hintették lenyesett hajukat testvér-tetemére;

sírt a Fa-tündér mind; jajaik viszonozta a Visszahang.

Már máglyát, remegő fáklyát, hordágyat emeltek:

s teste sehol nem volt, a helyben sárga virágot,

hószínű szirmokkal körítettet, lelnek a réten.”

(Ovidius, 1964, p91)

Nárcisszus családi története kulcsfontosságú a mítosz megértése szempontjából. Anyja, Leiriopé, a szépséges kék nimfa, (a nimfák hegyek, vizek, erdők, folyók tündérei), folyótündér volt. Kephisszosz, a folyóisten beleszeret a folyótündérbe és a két víz egyesül, Nárcisszus megszületett a folyók nászából, K. Kabai Lóránt szerint Nárcisszus nem lény, hanem entitás, a hasonmás entitása, melynek lényegi eleme hogy egy nőnemű (Leriopé) és egy férfinemű (Kephisszos) anyagból született meg, melynek anyaga ugyan hasonló, de állaga nem.

„Az Átváltozásokban Narcissus két folyóvíz, egy „görbefutású” és egy „kékvizű” patak egyesüléséből született meg „egykor”, ahogyan Ovidius az események idejét a maga módján pontosan megadja. Két, arculatában alapvetően különböző, de anyagában azonos alkotóelem elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy valami új minőség jöjjön létre, mely már nem egyszerű víz, de mint a későbbiek mutatják, megválni sem tud az őt létrehozó elemtől. {……} Itt az „átváltozás” maga a születés élményével kapcsolható össze; a Narcissus születéséről szóló történetet nem foghatjuk fel másként, mint egy olyan élmény hasonmására való emlékezésként, amire valójában analógiával emlékezünk. Ez esetben inkább az emlékeztetés szerkezeti módja őrzi történetként azt az élményt, amit eredeti tárgyának csupán hasonlataként őrizhetett meg.”

(K. Kabai Lóránt, ILA) 

Nárcisszus története az emlékezés rendszerében létezik.

Salomé ír a nárcizmusról szóló tanulmánya végén arról, hogy az anya azért nárcisztikus, azaz dupla annyira nárcisztikus, amikor megszületik gyermeke, mert önmagát a reprodukció által helyettesíti vele tudattalanul és ez megkettőzi gyönyöreit. Minden, amit ő nem ért el és nem sikerült végigvinnie, szublimálja gyermekében, ezért eredetileg tudattalan elvárásoknak van kitéve a gyermek, mielőtt megszületik, Lacan szerint bizonyos esetekben jobb nem várt gyermeknek lenni, mint vártnak[18]. Az anyának önmaga iránti szeretete megkettőződhet a gyermeke, jelenleg fia láttán, viszont ha valamilyen ’hiba’, betegség, patológiás állapot uralja az anyát, azt is leképezi, tükrözi a gyermek. A mitológia beszámol arról, hogy a szépséges Kék nimfa mennyire szerette szépséges fiát, Nárcisszust. Náluk tehát az anyai szerelem, és az anyai azonosulás túlzott mértéket öltött, és N. leragadhatott az elsődleges nárcizmusnál. Nem tudott semmi mást (például a nimfákat, akik rajongtak érte) szeretni. A tükör stádiumba akkor lépett bele, amikor belenézett a folyóba, így nyomban rabul ejtette az ödipális háromszög is, (amit Lacan a tükör – stádium utánra tesz), hiszen anyját és apját is megtalálta a folyóban, mivel mindkettő folyó. Apja megtiltja azt, hogy a gyermek ödipális vágya teljesüljön, így az apa lesz az anya vágya, Nárcisszus belenéz a vízbe és az apjában (a folyóban) látja meg saját tükörképét, tehát a primér azonosulás a folyóistennel rögtön rabul is ejtette. A különböző mitológiai történetváltozatok nem említik, hogy kik N. szülei, hosszas keresgélés után derült ki Nárcisszus családfája, a mitológiai magyarázatokban hasítás van ezügyben, nincsen olyan mitológia, ami a történetet egyben közölné le, azaz N. szomorú példája kapcsán megemlítené, hogy Nárcisszus bár a folyóban lévő képébe halt bele, és mellesleg ez a kép a folyóisten, aki nemzette. Nárcisszus az alvilág (Styx) vizeire szállt alá és Ovidiusz szerint ott azóta is saját tükörképét nézi / bűvöli. A regresszió tehát teljes, a történet a végtelen ismétlés rabságába esett. Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestárában kifejti, hogy mit jelentettek régen az embereknek a tükrök és a vizek. A primitív népek a halállal is összefüggésbe hozták a tükröket, azonban tartottak attól, hogy a szörnyek és lények, akik a víz mélyén élnek, képesek arra, hogy elrabolják az illető tükörképét, amit azonosítottak a lelkével, tehát egy tükörkép elrablása rögtön halálhoz vezetett. A tükörkép halála azonos az igazi halállal, bizonyos országokban a kisgyereknek megtiltották hogy egy éves kor előtt tükörbe nézzenek, az első tükör a víztükör volt, utána kis, hordozható tükröket készítettek (például etruszk tükrök)[19], később pedig a XVII. századtól az üveggyártás elterjedésével és nagyiparivá válásával minden háztartásba bekerült a tükör.

Nárcisszusz és Echo kapcsolata is mindörökre egybefonódott. Miközben N. önmagát nézi és eleped, meghal a vágytól, Echo nimfa követi hegyen, völgyön át mindenhova, nézi Nárcisszust, de csak visszhangozni tudja a szavakat, amiket az mond, a legvégső pillanatban azonban előbújik és akkor szörnyű elutasításban lesz része, N. azt mondja inkább meghalok, mintsem tiéd legyek. Echonak Nárcisszus kell, N.-nek pedig önmaga, tragédiájuk közös, az elérhetetlen tárgyat szeretik. A tükörkép viszonozza a képet, a visszhang pedig hangot. Minden egyes mitológialeírásban megemlítik Nárcisszus mellett Echot is, hiszen az ő átka fogant meg, amit később megbánt, (bűntudat), de már késő volt. Echot is megátkozta anyja, Héra, mert fecsegével feltartotta őt, miközben apja megcsalta az anyját. Echo büntetése és bűntudata a főistennek, „Apának” való falazás, és az anya elárulása. Az ismétlés egyike az olyan eseményeknek, amibe a regresszióba esett személyiség beleesik és görög mitológia mint tudjuk tele van ilyen regresszív személyiségekkel. Echot tehát, ahogyan N.-t is, múltja nagymértékben meghatározza. És az átkot továbbadta. Az ismétlés a regresszió egyik ismertetőjele, az illető azt csinálja a külvilággal, amit vele is csináltak. Le van vezetve, hogy a legszorosabb kapcsolat, a legközelebbi lény, az anya átka által hogyan áll Echo bosszút önmagán és máson is, Nárcisszuson, így ’hűséges ismétlő’. 

„Echó attól kezdve, hogy sérülése jeleit észlelhette, bizonyosan a legmerészebb freudi várakozások szerint járt el.”

(Halász, ILA)

Nárcisszus átka, az apával való konfliktus, megfelelési vágy, az apa nevének hatalma megöli az ént, hiszen az ősbűn is innen ered (Freud szerint az apával való rivalizációban a fiúk megölték az apát és innen ered az ősbűntudat). Nárcisszust tehát mindkét szülője ölte meg, lacani terminussal az anya azzal, hogy nincsen fallosza, és a falloszra vágyik, az apa pedig azzal, hogy kijelöli a törvény helyét és e törvény a víztükör, amibe Nárcisszus „belezuhan”.Az ödipális háromszögben a gyerek nem tud mit kezdeni az „anya vágyával”, hiszen az anya a képzetes Falloszt, az apát akarja, a gyerek mégis helyettesíteni akarja, meghasonul, amit a tükör-stádium dráma is szimbolizál, a Másik képével, a Másik vágyával való azonosulás nem lehetséges teljes mértékben.[20] Az Apa az, aki kizárja a vérfertőző viszonyt a tiltással és a másodlagos nárcisztikus azonosuláson keresztül a jövő felé vezeti az ént. Nárcisszust azonban elárulja a folyóisten, számára a jövő Styx lesz, az alvilág vizei. Így ebből a gondolatsorból következhet a görög mitológia zsenialitása, hogy nem szerethet más Nárcisszusba, mint Echo nimfa. Echo is egy tükröződés, hang, szó formájában, Lacan szerint a tudattalan maga a nyelv, így Echo jelképezi a tudattalant, ami nem akarta Nárcisszust az elsődleges nárcizmus állapotában tartani, fel kell nőnie, a felnövés fájdalmas, ennek a fájdalomnak azonban, (talán mert túl későn következett be), N. rabul esett. A dráma az ödipális háromszög megoldatlansága mellett egy szerelmi kettős, melyben az egyik (E.) csak visszhangozni tudja a másikat, azaz a helye valaminek, ami nincsen, a másik (N.) pedig a másik képe üres helyének az áldozata lesz. 

„A vágy éppen a jelölő [signifiant] szenvedélye, azaz a jelölő hatása a lényre (animál), amelyet megjelöl, s amelyből a nyelvhasználat egy szubjektumot teremt – nem egyszerűen decentrált szubjektumot, de olyan szubjektumot, amelynek sorsa az, hogy kizárólag egy önmagát ismétlő jelölőként, azaz megosztottként tartsa fenn magát. Ebből ered a másik formula: az ember vágya (ha mondhatjuk ezt így) a Másik vágya.”

(Jacques Lacan, 1993, p14) 

Nárcisszus menekül Echo elől, mégis az ő átka okozza halálát, hiszen ő csalta oda a víztükörhöz, bele az ödipális háromszögbe, és a másodlagos nárcizmussal zárul a kör, az ödipális korszakát nem tudta megoldani Nárcisszus és így a tükör-stádium drámához hasonlóan pszichózisba zuhan a tükrön át. Echo szükségszerűen N.-be szeret bele, mivel N. nem lépett át a tárgyszeretetbe, így őt nem érdeklik mások gondolatai, érzései, csak önmaga visszhangjai. Echo nimfa pedig az eredeti féltékenység drámája révén vesztette el hangját, a büntetés révén már regresszióba esett, Echora pszichoanalitikus értelmezés szerint nem Héra, (az anyja) mérte ki a büntetést, hanem saját tudattalanja, a bűntudat regressziója révén. Bánatában elsorvadt, tárgyszeretete öngyűlöletté fajult, ezért elvesztette hangját, már csak a tárgy hangját tudta viszonozni, (túlzott infantilis tárgyszeretet). 

„Echó esetét manapság kevéssé lennénk hajlamosak isten(nő)i bosszú következményének tartani. Inkább olyan sorscsapásnak tulajdonítanánk, amelyet tudtán kívül a hősnő maga idézett elő. Mondjuk a képességeivel való gátlástalan visszaélés miatt lappangó bűntudat, csömör, önmegtagadás hátterén.”  

(Halász, ILA)

Nárcisszus és Echo viszonya tehát a vágy lehetetlensége, és a vágytárgyak találkozásának katasztrófáját mutatja be. Echo büntetése és bűntudata: a főistennek, az „Apának” való falazás, és az anya elárulása. A nimfák mind Zeusz lányai és Echo is az.

„S most a monumentális apafigurával, az egek urával azonosulva, egyikük beszéde bűverejével segédkezik neki a föld-anyaistennő megcsalásában. Majd saját szerelmi vágyában megcsalatva éli át, hogy hatalma önmaga ellen fordul akkor, amikor sorsa (szerelme) irányításában a legnagyobb szüksége lenne rá. Az őt kényszerítő erők saját traumatizáló helyzetének a kivetítései. Tudattalan önbüntetéssel ítéli bénító ismétlésre, végül is halálra önmagát.”

(Halász, ILA) 

Echo önmagában is csalódott, amikor a másik nők helyett nem lehetett apja szerelmi tárgya, így ő is az ödipális háromszög rabságába esett. A büntetés annyira lesújtotta, hogy már csak azt tudta szeretni, aki mindörökre viszonzatlanná tette szerelmét. N. inni akar a vízben, orális szükségleteit kielégíteni. Nárcisszus a szem, a látás, Echo a hallás és beszéd csapdája. N.-t anyja elvitte gyerekkorában a jós Theiresziaszhoz, hogy megkérdezze, milyen hosszú lesz fia élete, a jós homályosan így válaszolt: ha nem ismeri meg önmagát, megéri az öregkort. Az önismeret tehát veszélyes. N. belezuhan a tükör-stádium drámába, a pszichózisba, amit a tükrön való átlépés von maga után. Gyermekkorában nem megy át ezen a fejlődési folyamaton, a lacani tükör stádiumon, az önmagától való elidegenedésen, ezért tudja mindvégig annyira szeretni önmagát, amikor a vízbe pillant viszont egyszerre szüleit is látja és a tükör-stádium drámát is megtapasztalja. Ez túl sok volt neki, a regresszió szinte kívánja magát ettől az eseménytől, amit N. azzal idézett elő, hogy nem volt hajlandó már előtte sem senkit szeretni önmagán kívül[21]. Az ókori törzseknél nagy szerencsétlenségnek tartották, ha valaki meglátja saját tükörképét. N. anyját Leirokének hívják, a Nárcisz nevű virágot, a piros-fehér pártás nárciszt pedig leironnak a görögök. N. tehát az anyja nevét kapta és nem tagozódott be oda, ahol mindenki az apa nevét kapja, amit megörököl. Ő lehorgonyzott a nárcizmusban és ez jobban hasonlít az anya nevéhez. A népi hiedelemben „A betegszobában letakarták a tükröt, nehogy a legyengült lélek gyanútlanul odamenjen, aztán meg ne tudjon visszatérni. De ott is letakarták a tükröt, ahol valaki meghalt, mert a lélek visszatérhet, most már kísértet formájában, és magával viheti valamelyik családtagot.” (Rohini Prijá dévi, ILA) Ebből is látszik, hogy mekkora jelentősége volt és mennyire féltek attól, hogy elvesztik a lelküket a tükörben az ókori népek. Mennyire megérezték a tükör – stádium dráma jelentőségét: „Egy éves korukig a kisgyerekeket egyáltalán nem engedték tükörbe nézni; azt gondolták, még nagyon gyengék, nem tudják elviselni, ha a lélek egy időre elhagyja a testüket, és beleköltözik a tükörbe.” (Rohini Prijá dévi, ILA)

E. és N. mindketten a regressziós ismétlés áldozatai, nem tudnak kitörni, mindkettőt felemészti a rögzülés.[22] Nárcisszus a boldog öntudatlanság állapotában szaladgált. A tudatra való ébredés volt az ami veszélyes volt számára, a valós helyzetének és valódi önmagának megismerése, ami már nem az anya birtokrésze.  Echo a lehetetlen vágyakozás áldozata, olyan tárgyat szeret, aki őt nem, és N. pedig olyat, akit nem lehet elérni, a vágy tárgyának tárgyát, aki kétségbeesésében önmaga. „…mikor látszólag mindenestől egy másik felé fordulunk, akkor is önmagunkat látjuk, ha a másikat bennünket tükröző testnek tekintjük. Időbe telik, míg megtanuljuk a(z ember)tükröket használni.” (Halász, ILA) A tükrözés elve szerint a külvilágra adott reakciókat is tükrözzük, mindent, ami körülvesz minket.

7. Oh Nárcisszus, add vissza magad

„Nézőpontom szerint a totalitással való azonosulás ismétlődő átélésének három eredménye van: a tárgy-megszállás, az érték-alkotás, és a művészi kreativitás nárcisztikus átformálása.” 

(Lou-Anreas Salomé)

Nárcisszus felnőttként éli meg a tükörbe pillantás elidegenítő fáziasait, a beleszeretés lehetetlenségét és a tárgy túlzott felmagasztalását. Nárcisszus tehát a lacani apa nevébe halt bele. Lou intellektuális barátságokat folytatott, a férfiak hasonló kínokat élhettek át mellette, mint Nárcisszus mellett a nimfák[23]. Ez a határvonal jelképezheti a tükör vékony felületét, a víz-határt is, amit mások láttak benne, és ő is a saját szemével meglátja, mint idegen testet. A káprázat az idealizálás. Vajon miért indítja be a saját tükörkép látványa, a destrukciós vagy halálösztönt?[24]. A kint és bent válaszvonalak elé állítják az ént, (Innenwelt, Unwelt), és annak a fájdalomnak a kiküszöbölésére, amivel ezt a jovátehetetlent az én jóvá akarja tenni, megfelelési kényszerrel, a felettes énnel. Salomé szerint az elidegenedésen kívül a szorongás alkot lehatárolt személyiséget az énből.: 

„A későbbi fejlődésben a szorongás tapasztalat lesz, amikor a libidó tudatos az énben, a hatalomért való harc viszont elfojtott, az én korábban tétovázott, és küzdött ellene, vajon elfogadja-e azt a becsapást, ami egy totálisan körülhatárolt személyiséggé csökkenti le.”

(Salomé,1962, p7)

Mazon megemlítette, Salomé tükrökhöz való viszonya kapcsán, hogy „Lou nem hitte el, hogy amit lát, az korrekten tükrözi őt vissza. A tükör csak még jobban kiemelte a külvilágtól való szeparációt. Amit a tükörben látott, azáltal a saját tükörképébe ütközött bele, annyi látott, amennyit látott, csupán önmagát.” (Mazin, 2002, p159)  Az én elidegenedettként kezeli saját testét a tükör stádium dráma után[25]. A sztereotípiák eleve adottak a társadalomban, a tükör stádium dráma után rögtön a mintákkal azonosulunk,  a „társadalmilag feldolgozott helyzetekkel”, a sztereotíp imágókkal, amit elvárnak tőlünk, milyenek legyünk és milyenek szeretnénk lenni, (ezek kiegyeztetése az én célja, akkor sikeres az élet, ha ezek egyensúlyban vannak), míg a pszichoanalízis elviheti az ént addig a pontig, az „ez vagy te eksztatikus határáig, ahol feltárul számára sorsa halandó mivoltának rejtjele”, ám csak idáig, az illúzióktól való megszabadulásig, a kitörésig az imágókból, a tükörképből, a ráismerésekig az én-ben, ami nem a hamis-én. (D.W. Winnicott, 1999) Salomé szerint az én akkor veszíti el a függését, amikor már az önként vállalásból ő szabja meg büntetésinek időtartamát (a „kötelező” bűntudatból), amit kiszab magára, és az önfenyítések nem a másik viszonzatlan szerelme iránti engedelmességből származnak. Hiszen minden neurózis a bűntudat neurózisa.

Az ismétlés ismétlése és az önnön tükörképétől regresszióba esett Nárcisszus a végtelen ismétlést jelképezi, ami egy műalkotás létrejötte kapcsán annak befogadásrecepciójával lehet kapcsolatban: 

„A vég nélküli ismétlés jelenségéhez érkeztünk. A kritikus, a (szakértő) olvasó ekként ismétel meg valamit, amit a szerző (az elbeszélő, a hős) kezdett el, amit egy másik kritikus már megismételt, hogy egy további folytassa… Ha elhagyjuk a szavakkal való játékot, marad a vég nélküli kimozdítás. Nárciszszusz libidója ismét célba ér.”

(Halász, ILA)

Nárcisszus amikor megpillantja önnön tükörképét a vízben, nem tudja levenni róla a szemét, megállítja saját életfolyamait, beleszeret, beleveszik, és meghal. Salomé a nárcizmusról írt tanulmányában az alkotást tartja az egyetlen ’kibúvónak’, amiben az én többé kevésbé ki tudja élni nárcizmusát, de még olyankor is, ha ösztönei nincsenek kielégítve, csak bizonyos ideig tudja szublimálni energiáit és az alkotásba absztrahálni, így mindig libikókáznia kell megbetegedés (neurózis) és a művészi kreativitásban való kiélés között. 

„Az egészséges, sértetlen nárcizmusban a transzubjektív erők működésbe jönnek: a kreativitásban a vágy beteljesítésén keresztül megtörténik  magától a cél, hogy személyiségünk mélyrétege egyesüljön a totalitással, mivel ezekkel az impulzusokkal csak a kreativitás tud kapcsolatba kerülni.”

(Salomé, 1964, p28)

Jacques Le Rider, aki ezt a kort olyan nagyszerűen elemezte, kiemelte, hogy Salomé szerint a nárcizmus kreatív viszonyt létesít ember és tárgy és a tárgy és a realitás között. 

„A primér nárcisztikus identitás létrejötte egy olyan esemény, amikor a csecsemő az autoerotizmus anyával összezáruló periódusa után  egy külső hatásra, az anya vágyaiban megjelenő előidejű apa létének megérzésére építve sajátjaként leképezi, tükrözi az anyai vágyak konstrukcióját. A nyelv (a referencia lehetősége) pontosan erre a radikálisan, heteronóman retorikai első strukturáltságra kapaszkodva, vagy éppen azt elhárítva, elfojtva épül ki, „a primér nárcizmus spekuláris viszonya elkerülhetetlenül visszatérő instanciájává válik a nyelv „bizonytalan ágenciájának”

(Bókay, kézirat) 

A primér nárcisztikus bázison képződik meg a nyelv, az ödipális elfojtás helyén után, annak kapcsán. A nyelv tehát a másik vágya, a beolvadás és megfelelés vágya, az individuummá válás. A nyelv jelenik meg az ősjelenet elfedésére, annak leképezéseként, az anyával való viszony nem feldolgozott helyettesítőjeként, ahogy ír erről Lacan is, a csecsemő, ha eltűnik az anya, egy darabig szavakkal helyettesi őt. A referenciális Másik mindig jelen van a nyelvben, a nyelv által és onnan az énhez visszacsatolódó nárcizmus kapcsán. 

„Kristeva azonosítja a primér elválasztást, ürességet (blank, emptiness), amit a csecsemő tapasztal a jelölőt és jelöltet elválasztó vonallal (a „bar”), töréssel.”

(Bókay, kézirat) 

Ez a törés vezessen minket, a vonal saját megismerésének határai, nimfák szerelme, a víztükör vonala. Nárcisszus tükörképe a szenvedés és halál története, és az önmegismésé is. A fájdalom árán ismeri meg magát. Hiszen a jóslat így hangzott eredetileg a nagy jóstól: hogy Nárcisszus akkor lesz hosszú életű, ha nem ismeri meg önmagát. Talán az emberi lények is hosszú életűek lennének, ha ’örökre a tudattalanban’ maradnának és a tudattalanból nem emelkedett volna ki a tudat, valószínűleg akkor nem is léteznének? Tudjuk, hogy amint a tudat létrejön, beindul vele az önreflexió, a visszafelé ható idő és a destrukciós halál ösztön is. Lacan szerint a tudattalan a nyelv szintjén azzal szembesít, ami a vágy helye, a hiány, hogy a másiknak nincs másikja. Viszont a reprezentációk színpadán, ami a nyelven keresztül jön létre, az én megtalálhatja az időleges feloldást a művészeten, a tárgyi reprezentációkon, jelölőkön keresztül.

Végül ezzel a híres hasonlattal zárnám:

„Az alanynak alanyhoz fordulásában, amelyet mint lehetőséget fenntar­tunk, a pszichoanalízis elkísérheti a pácienst az „ez vagy Te” eksztatikus határáig, ahol feltárul számára sorsa halandó mivoltának rejtjele, de nem pusztán a mi analitikusi praxisunk hatalmán múlik, hogy elvezessük őt addig a pillanatig, ahol megkezdődik az igazi utazás.”

(Lacan, 1993a, p10)

Bibliográfia:

Andreas Salomé, Lou: The Dual Orientation of Narcissism. Psychoanal. Q., 31:1-30 (PAQ), 1962

Andreas-Salomé, Lou: Az erotika (1910) Pro Philosophia Füzetek 31, 2002

Bálint Mihály: Az őstörés. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1994

Bálint Mihály: Elsődleges Szeretet és pszichoanalitikus technika I. Animula 1999

Borgos Anna: Nők a pszichoanalízisben, (“Önök e szempontból kivételek…”) Lettre 62. szám, 2006. Ősz

Bókay Antal: Önéletrajz és szelf-fogalom a dekonstrukció és pszichoanalízis határán. Kézirat

Butler, Judith: Jelentős testek. Ú-M-K 2005

Erős Ferenc: Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa 1993/2

Etkind, Alexander: A lehetetlen erosza. A pszichoanalízis története Oroszországban. Európa Kiadó, Budapest, 1999

Ferenczi Sándor: Katasztrófák a nemi működésben. Pszichoanalitikai tanulmány. Pantheon, Bp., 1927.

Freud, Anna: Az én és az elhárító mechanizmusok. Párbeszéd könyvek. 1994

Freud, Sigmund: Az ősvalami és az én. Budapest, Hatágú Síp Alapítvány. 1991

Freud, Sigmund: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Gondolat. Talentum. 1994

Freud, Sigmund: Három értekezés a szexualitásról. Kötet Kiadó. Nyíregyháza. 1995

Freud, Sigmund: Ösztönök és ösztönsorsok Filum Kiadás. 1997

Füzesséry Éva: Lacan és az „Apa” neve. Thalassa 1993/2

Grünberger Béla: A kincstárat jelentő gyermek és kitérés az Öidipusz elől. In: A megtalált nyelv. Szerk: Erős Ferenc – Ritter Andrea. Új Mandátum Kiadó. Bp. 2001

Halász Gábor: Az ismétlés fonákságai. Inernetről letöltött anyag, röv.: ILA

Hárs György Péter: „Az egyik én valék…” Irodalomtörténet, 1991. 3–4. szám

Hárs György Péter: Pszicho ana logosz. (Ferenczi – Freud) Dialóg Campus Kiadó. 2005

Juhász Anikó: Lou Andreas-Salomé nőképe és nárcizmus-elmélete. Pro Philosophia Füzetek, 35, 2003

Juhász Anikó: Az erotika, mint legősibb és legjelenvalóbb, a legegyszerűbb és a legösszetettebb káprázat. Pro Philosophia Füzetek 31, 2002

Karterud, Sigmund & Monsen, Jon T. szerk.: Szelfpszichológia – a Kohut utáni fejlődés. Animula 1999

K. Kabai Lóránt: Mit tudunk a tükörről. Internetről letöltött anyag, röv.: ILA 

Kerényi Károly: Görög mitológia. Gondolat, Bp., 1977

Klein, Melanie: A szó előtti tartomány. Akadémiai Kiadó. 1999

Kohut, Heinz: A szelf analízise. Animula 2001

Lacan, Jacques: Agresszivitás a pszichoanalízisben Thalassa 2007/1

Lacan, Jacques: A fallosz jelentése Thalassa 1998/ 2-3

Lacan, Jacques: A tükör stádium, mint az én funkciójának kialakítója. Thalassa 1993a/2

Lacan, Jacques: Részletek a Hamlet szemináriumból Thalassa 1993/2

Lacan, Jacques: Rövid előadás a francia rádióban Thalassa 1993b/ 2

Mazin, Viktor: Femme Fatale – Lou Andreas-Salomé. JEP (Journal of European Psychoanalysis), Number 14, Winter-Spring 2002 155-172

Ovidius: Átváltozások. Magyar Helikon. 1964

Peters, H. F: Lou Andreas-Salomé. Egy rendkívüli asszony élete. Európa. 2002

Rider, Jacques Le: Modernity and Crises of Identity. Continuum. New York. 1993

Rohini Prijá dévi: A napkelet rejtett kincsestára, Internetről letöltött anyag, röv.: ILA

Trencsényi- Waldapfel Imre: Mitológia. Internetről letöltött anyag

Winnicott, D. W.: Játszás és valóság. Animula. 1999

[1] A különböző mitológai történetváltozatok egyikében, pl. Ovidius Átváltozások-ban Nárcisszus önmagába, mint másikba szeret bele, nem ismeri fel először sajátjaként a tükörképet a vízen: „Tetszik is és látom; de akit látok s aki tetszik, / föl nem lelhetem azt: foglyul tart csalfa szerelmem. / S hogy jobban fájjon: nem választ tengerek árja / bennünket ketté, s nem utak hegyek, zárt kapu, várfal: / csöpp kicsi víz pusztán. Maga is kívánkozik énrám; / mert valahányszor csókjaimat közelítem a vízhez, / ő is bárha hanyatt ajakával hajlana hozzám. / Azt hiszem érintem; szeretem, s kicsiség akadályoz. / Jöjj ki, akárki vagy is! Miért csalsz meg, mondd, te egyetlen?/ Miért hátrálsz te kívánt? Se koromtól nem menekülsz, sem / képemtől, tudom én, hiszen már kedveltek a nimfák…” (Ovidius, 1964, p89)

[2] Milyen részekből, energiákból és a különbözésen alapuló jegyekből. Például még a pszichoanalízis kezdetén Anna Freud is felhívta a figyelmet arra, hogy: „az ösztönén nem minden körülmények között nyitott a megfigyelések számára.” (A. Freud, 1994, p13), később pedig mivel már kialakult, és a tudattalan tartományban helyezkedik el, nagyon nehéz a megfigyelése, ezért főként betegség kapcsán válik észrevehetővé és tudatossá.

[3] Például a Bálint Mihály féle iskola a tárgykapcsolódások kutatását tűzte ki többek között célul, ilyen volt például a korai anya -gyerek kapcsolat is, (ebben a D. W. Winnicott és D. Stern és még sokan mások számos előrelépést tettek a csecsemőkutatások terén), és Bálintot az elsődleges tárgyszeretet és a kreativitás területének vizsgálata érdekelte különösen, három alapréteget különböztet meg a pszichében, az ödipális (ebben három ember vesz részt), őstörés (ebben csak kettő és a születés okozta traumának a feldolgozásában segít az analitikus) és az alkotás területe (ebben az én egyedül van, saját tudattalanja veszi körül, azonban olyan mintha benne lenne „valamiben”, ezt Bálint nevezte el valamik-nek, mivel még nincsen rá szakszó, mégis az alkotás során az alkotó úgy érzi nincs egyedül, valamiféle tudattalan háló/mátrix/valami veszi körül). Ilyen volt még a Ferenczi által elindított gyermeknyelv kutatása is, ahol a szavak szintjén kívül eső élmények érzékelése és megfoghatósága, az analízisbe való bevonása kap hangsúlyt és még számos példa van erre.

[4] Ahogyan Bókay Antal ezt pontosan megfogalmazta: „Freud egy írásában a tudomány fejlődésének bizonyos lépéseit úgy írta le, mint az emberiség nárcizmusát ért traumák sorát. Ebben Kopernikusz az emberi világot a kozmosz központjából, Darwin az élővilág elkülönült csúcsáról, ő Freud pedig a bensőséggel, a személyességgel kapcsolatos álmainkból vetette ki.  Ugyanennek a diszkurzív újításnak az eszméje vezette Foucault-t arra, hogy Freudot ne egyszerűen nagy kutatónak, tudósnak nevezze, hanem egy új diszkurzivitás, egy új beszédmód bevezetőjének tartsa.” (Bókay Antal: Önéletrajz és szelf-fogalom a dekonstrukció és pszichoanalízis határán, kézirat)

[5] Lacan a Másik diskurzusaként határozta meg a tudattalant, a szubjektum maga is viszonyokban és a relációk által létezik, (hasonlóan a tárgykapcsolati viszonyokhoz), azzal a különbséggel, hogy a másik vágya üres hely, derridai értelemben mindig elkülönböződik és amiről szó van, az mindig valami más. Lacan ezt Hamlet elemzései kapcsán fejtette ki bővebben, egy jelölő hiányzik a láncolatból, a vágy helyéről, mert nem található, helyettesíteni kell, istennel például vagy a logosszal. A nyelv strukturálja a létet, az érzések nagy része gondolatokhoz kötődik, a gondolatok pedig a nyelvhez. „Én a Másik helyén jelölöm ki a szubjektumot: a tudattalan a Másik diszkurzusa – ez az én formulám. Úgy van strukturálva, mint egy nyelv – ez persze csak a könnyebb érthe­tőséget szolgáló pleonazmus részemről, hiszen a nyelv maga a struktúra. A tudattalan nem az állítólagos ösztön sötét lüktetése, s nem is a Lét szíve, hanem csak ennek lakhelye. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a nyelv épp olyan valóságos környe­zet, mint a külsőnek mondott világ.” (Jacques Lacan, 1993, p14) Lacan szerint a nyelv által az én egy olyan hálózatra van felfűzve saját szüleitől kezdve azok szülein át, aminek jelentéstömegét egész életén keresztül hordozza, a kultúra/a nyelv beleszületettsége alapján alapvetően meghatározza és strukturálja az ént, mintegy eköré szerveződik, az amit Lacan moi-nak nevez, ez hagyományos értelemben más, mint a pszichoanalízis ego fogalma. A várva várt másiktól jövő válaszra sohasem lehet egészen felkészülni, mert mindig átfordul valami kiszámíthatatlanba, elképzelhetetlenbe. Ez a vágy tragédiája Lacan szerint.

[6] „Elméletem szerint az egyén környezetére való fokozott ráutaltság állapotában születik, mégpedig biológiailag és libidinálisan egyaránt. A születést megelőzően a saját személy és környezet harmonikusan „elvegyül”, tulajdonképpen egymásba folyik. Ebben a világban, mint említettem, nincsenek még tárgyak, csak parttalan anyagok vagy kiterjedések.. A környezet és az egyén átfolyik egymásba,  „harmonikus elvegyülést” alkot. {……} Az egymásba folyó harmonikus elvegyülésre a legkiválóbb példa a hal a vízben, (az egyik legősibb és leggyakrabban emlegetett szimbólum), csak a pihent agyúak kérdezik, hogy a hal kopoltyújában és szájában lévő víz a tengerhez vagy a halhoz tartozik-e. Ugyanez érvényes a magzatra is. A magzat, a magzatvíz és a méhlepény {…} bonyolult egymásba folyó elvegyülés a magzatnak és a környezet- anyának {……}.” (Bálint, 1994, p65-66)

[7] Bálint szerint Freud anyjával való kapcsolatának nehézségeit igyekezett megoldani a Nárcizmus bevezetésével. Freud élete tele van korai azonosulásokkal és nagyon erős korai tárgyszeretettel, a férfiak iránti mély barátsága és 2 éves korától az unokatestvéréhez fűződő mély kapcsolatát hozza fel példának Bálint, szerinte ez veszélyeztette a saját identitásának biztos kialakulását, és ezt azzal állította helyre, hogy bevezetett egy olyan elméletet, melyben az én már a kezdetektől fogva szereti önmagát, hiszen az összes libidómennyiséget tárolja. Így tehát nincsen veszélyeztetve a tárgyaktól és az anyától. (Bálint, 1994)

[8] „A libidót mindig valamilyen áramlatként, folyamként ábrázolják, de nem könnyű elképzelni, hogy egy folyam eredete és célja egy és ugyanaz lehet, hacsak az áramlat, elhagyva forrását, megindulása után irányt nem változtat, hogy visszaforduljon oda, ahonnan jött.” (Bálint, 1994, p45) 

[9] Bár erről a kérdésről sokféleképpen vélekednek a különböző csecsemőkutatások, hiszen klinikailag nem lehet megfigyelni, mit érez a csecsemő, (verbalitása még nem fejlődött ki, visszaemlékezésben pedig mindig kétséges hogy mennyi rakódott rá az eredeti, eleven emlékre) az egyik kérdéskör, hogy mennyire „folyik” egybe az anyával, hogyan és mennyire tudja érzékelni és milyen idősávban saját és az anyja határvonalait. D. Stern szép könyve: Egy baba naplója. A kisgyermek életének bontakozó világa, egyedülálló vállalkozás arra vonatkozólag, hogy egy pszichoanalitikus nem szaknyelven, hanem a baba nyelvén (irodalmi nyelven) próbáljamegfogalmazni, mit érezhet vajon egy csecsemő, amikor még „határtalannak” hiszi magát, milyen lehet neki a térben mozogni, és hogyan tapasztalja meg első érzéseit.

[10] „Hiszen a tárgyi libidó fejlődéstörténetéből is emlékezni kellett arra, hogy sok nemi ösztön kezdetben a tulajdon testen, amint mi mondjuk: autoerotikusan elégül ki, s hogy ez az autoerotizmusra való képesség indokolja a szexualitás visszamaradását a valóságelvre való nevelődésben.” (Freud, 1994, p339)Freud szerint tehát az autoerotizmus miatt lesz az én érdekelt szexualitásának kiteljesítésében. A saját testen való kielégülés vetül ki később más testekre.

[11] „Lehet, hogy a bonyolult mechanizmusok (élő szervezetek) csak külső körülmények hatására őrzik meg egységüket. Amikor ezek a körülmények kedvezőtlenre fordulnak, a szervezet darabokra esik szét.” (Klein, 1999, p70)

[12] „Salomé megfordítja a nárcizmus freudi értelmezését, s a fejlődésnek nem kiinduló, hanem éppenséggel záró fázisává teszi: nem a fejlődésbeli pszichotikus zárványok és devianciák okaként kezeli, hanem épp ellenkezőleg, a szerelem, a művészi tevékenység, az etikus viselkedés forrásaként.” (Etkind,1999, p64)

[13] „A csecsemőt életének első hónapjaiban olyan szadisztikus impulzusok irányítják, melyek nemcsak anyja melle, hanem testének belseje ellen is irányulnak: szeretné tartalmát kivájni, felfalni, elpusztítani minden – szadizmusból fakadó – eszközzel.”  (Klein, 1999, p27) Salomé is egymáshoz közel helyezte el a szexuális és orális ösztönt, szerinte a szexuális ösztön idővel képes bekebelezni a tárgyat. Azt viszont nem lehet tudni, mikor alakult ki melyik ösztön a másikból: „Ha manapság a szerető lények arról biztosíták egymást, hogy szerelmi éhségükben a legszívesebben felfalnák egymást, illetve ha a bősz nőstény pókok sajnálatra méltón a kicsiny póklegényekkel ezt valóban meg is teszik, ez nem a falás félelmetes túlkapása a szerelem ellenében, hanem épp fordítva, a szerelemnek a falásra nézve: a nemi vágy mint totális megnyilvánulás az, ami a saját kezdeményezése által  magával ránt minden más ettől elkülönülő szervet is.” (Salomé, 2002, p79)

[14] E kettő dinamikáját nevezi Freud életnek.

[15] „A primer nárcizmus fogalma, amellyel az analitikus tan az e pillanatnak megfelelő libidinális invesztíciót jelöli, a mi felfogásunk értelmében arra utal, hogy a tan feltalálói mélységesen tudatában voltak a szemantika lappangása­inak. De megvilágítja azt a dinamikus ellentétet is, amelyet eme libidó és a szexuális libidó között próbáltak meg feltárni az első analitikusok, midőn a romboló ösztönökre, sőt a hálálösztönre hivatkoztak, hogy megmagyarázzák a nárcisztikus libidó nyilvánvaló kapcsolatát az én (jé) elidegenítő funkciójá­val, az agresszivitást, amely előtör belőle a másikkal való minden viszonyban, legyen az akár a legszamaritánusabb segítség.” (Lacan, 1993, p9)

[16] A saját test tárgyként való kezeléshez hozzákapcsolódik Hárs György Péter tanulmánya A medúza tükre eltörött címen, amiben Nárcisszus, Medusa és Orpha mitológiai alakjainak részletes elemzése során kitér a lacani Tükör stádium-drámára is és érdekes felfedezéseket tesz a tér mint testen kívülálló anyagra vonatkozóan: „Lacannál elsôsorban a szemantizált tér az, ami a tükörstádiumot a valódi mimikrivel összeköti, a téri szemantika azonban mindkét esetben másképp szervezôdik. A kérdés ugyanis az, hogy jelentôként vagy jelentettként artikulálódik-e az egyed/egyén a térviszonyokban. A tükörstádiumnál a jelentettet mint jelentettet önmagának egy külsô jelentôben való fölismerése hozza létre.” (Hárs, 1998, p108)

[17] Itt megoszlanak a mitológiai történetváltozatok, van amelyik szerint Echo nimfa már azelőtt is néma volt, hogy megismerte volna Nárcisszust.

[18] „Ha a kívánt és nem kívánt gyerek életfája egyaránt a szülők tudattalanjába gyökerezik bele, akkor egy kívánt gyerek talán sokkal több szülői vágyat van hivatva megvalósítani, s így esetleg nagyobb terhet hordhat a hátán, mint akit nem kívántak, s aki ugyan szintén magára fogja ölteni a Másik vágyának tudatta­lanban megszőtt álruháját, de talán viszonylag nagyobb szabadságot élvez­het.” (Lacan, idézi Füzesséry, 1993, p46)

[19] Sőt az egyiptomi és zsidő nők régen tükröket aggattak a ruháikra, aztán ezt anyira túlzásba vitték, hogy egész tükörlapokkal vonultak fel az ünnepeken, mert hitték, hogy a tükör duplán visszaveri a fényistentől/istenektől jövő sugarakat, ez már akkora méreteket öltött, hogy a társadalom szervezeti rendszere vezsélyeztetve érezte magát és be kellett tiltani. Azonban az indiaiak máig ékesítik kis kör alakú tükrökkel ruháikat, öveiket, fejdíszeiket.

[20] A gyerek „azt nem tudja, hogy akkor mit is kezdjen az anya vágyával, melynek létezése oly brutálisan tört rá. Miért olyan borzasztó félelem a gyerek számára ezzel szembenézni? „A pszichoa­nalízis visszája” című, nemrégiben közreadott szemináriumában Lacan meg­állapítja: az anya vágya, ha el kell viselnünk, mindig károkat von maga után. „Egy nagy krokodil, amelynek a szájában találják magukat, ez az anya. Nem lehet tudni, mi tör ki rajta hirtelen, hogy egyszerre csak becsukja tátott száját. Ez az Anya vágya.” S aztán hozzáteszi, hogy van valami megnyugtató: képzeljünk el egy kőből való hengert, amely a tátott szájat kipeckeli: ez az Apa neve metaforájának fallikus formában való megjelenítése.” (Füzesséry, 1993, bp54)

[21] „Nárciszszusz libidóját mindig visszavonta énjébe a külvilágtól. Már azelőtt végzetesen nárcisztikus volt, mielőtt az erdei forráshoz ért volna. Felülmúlhatatlanul szerette (volna szeretni) önmagát. Vajon az önszeretetről szóló történet az önismeretről is szól?” (Halász, ILA)

[22] „Nárciszszusz libidóját mindig visszavonta énjébe a külvilágtól. Már azelőtt végzetesen nárcisztikus volt, mielőtt az erdei forráshoz ért volna. Felülmúlhatatlanul szerette (volna szeretni) önmagát. Vajon az önszeretetről szóló történet az önismeretről is szól?” (Halász, ILA)

[23] Viktor Mazin bámulatos esszéjében, a Femme Fatale – Lou Andreas-Salomé- ben utólagos ’analízis’ alá veszi Salomé lelkivilágát. Azt állítja, hogy Nárcizmus kettős irányá- ban saját kórrajzát adja, mert Lounak a férfiakkal való kapcsolata nem volt zökkenőmentes, sok évig félt a szerelemtől, és intimitástól, ezért voltak inkább intellektuális barátságai, és mondott közelebbi kapcsolatokra következetesen nem-et az utolsó pillanatban. A férfiak folyamatos fájdalomtól szenvedtek a közelében, erről legendák születtek, (Nietzsche saját megőrülését ide vezeti vissza, és voltak akik öngyilkosok lettek, persze nem miatta, de azt hitték miatta). Tudott katalizátorként működni, energiákat aktiválni és mozgatni, sebeket tépni fel, újrahegeszteni. Mazin ezt gyermekkorára vezeti vissza, és az apjához való viszonyával. Lou öt férfibátty társaságában nőtt fel, rajongott apjáért, míg anyja inkább férfiakhoz szokott a családban, nehezen tudott egy lánygyermekkel mit kezdeni, nem úgy mint az apa (ld. Juhász Anikó Lou-Andreas Salomé nőképe és nárcizmuselmélete), anyja valójában nem szeretett volna kislányt, idegenkedett Loutól, így az azonosulás a női szereppel nehéz volt számára. A férfiakat annál jobban megértette, gyermekkora óta megszokta bátyjai társaságát. Rengeteg beszámoló készült arról, hogy sokan úgy érezték, más nem képes őket olyan őszintén megérteni, mint Lou. Paul Bier így ír róla: „Megvolt az az adottsága, hogy teljesen elmerüljön a szeretett férfiú lényében. Ez a rendkívüli azonosulás különös szerelmi tüzet gyújtott partnerében. Hosszú életem során soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen gyorsan, ilyen jól és tökéletesen megértett volna, mint Lou.” (Etkind, 1999, p50)  Azzal a passzív női szereppel is azonosult, amikor egy nő odafigyelő hallgatóság egy férfi számára. Ezzel a szereppel talán túlazonosult, ezért érezte mindenki pótolhatatlannak a jelenlétét. A feminizmus első hulláma bár megérintette és élénken foglalkoztatta, nem lett aktitvista, mindig ’passzívan’ szimpatizált velük és korának számos kiemelkedő nőegyéniségével szoros barátságot kötött.

[24] „A tükör-stádium drá­ma, amelynek belső hajtóereje az elégtelenségtől az eljövendő meglátásáig szárnyal. Ez a dráma mozgósítja a térbeli azonosulás ámításába esett alany fantáziáit, amelyek a darabjaira széthullott test képétől totalitásának ama formájáig terjednek, amelyet ortopédikusnak (orthopédique) nevezek, s vé­gül, az elidegenedett identitásnak ama magára öltött páncélzatáig, amely merev struktúrájával meghatározza majd az alany egész szellemi fejlődését. Tehát, az Innenweltés az Umweltkörének megszakadásából következik, hogy az ego (moi) kimeríthetetlenül igazolásra törekszik: saját „négyszögesítésére” (quadrature).” Jacques Lacan: Tükör stádium, mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra, Thalassa 1993/2 p8

[25] „Az ént (moi) és a tárgyat úgy éljük át, mint eseményeket az illúziók perspektívájában, mintaeffektusokat, amelyekben van valami dialektikát megszakító sztereotípia.” (Lacan, 2007, p29)