A nő ír: Testszöveg

„A nők azt mondják, hogy a nyelv, amit beszélünk, megmérgezi a hangrést, a nyelvet, a szájpadlást, az ajkakat. Az, amit beszélünk, olyan szavakból áll, melyek megölnek minket. Azt mondják, a nyelv, amit beszélünk, olyan jelekből áll, melyek, ha rendeltetésszerűen használjuk őket, olyan jelentéssel bírnak, amit a férfiak adtak nekik.”

Monique Witting: Lés Guérilléres

„De ezzel együtt, a férfi azt a groteszk és, gondolj bele, kevéssé irigylésre méltó sorsot kapta, hogy csupán anyag-here-bálvánnyá redukálódjék, és hogy rettegjen attól, amint ezt Freud és követői megjegyzik, hogy nő legyen!”

Helen Cixous: A medúza nevetése

Létrejött a feminista irodalomtudomány, amely a női írást vizsgálja, azt, hogy miben különbözik írásuk a férfiakétól, hogy milyen elnyomó stratégiák alakultak ki a domináns rendben a nők írásának, nyelvének, kultúrájának elfojtására.

A nőknek ismét fel kell fedezniük az írásukat, azt, hogy hogyan tudnak hangot adni, női nyelven megszólalni, beszélni. Elaine Showalter: A feminista irodalomtudomány a vadonban című1 tanulmányában idéz egy koncepciót, amely így szól: a férfikultúra a tudatosság halmazában van, mivel azok a részei, melyek a nők számára ismeretlenek, nyelvileg hozzáférhetőek, a mítosz részei, a vadon mitológiájának kultúrkörébe tartoznak. A női kultúrának azonban csak azon része tudatos, amely a férfiak által érthető, és amely közös emberi tapasztalaton nyugszik. A többi, az igazán női, ami csak a nőké, a vad zóna, ahova nem juthat el férfi, mert nyelvileg nem strukturált, nincs rá nyelv. Nincsen nyelv a női nyelvre, soha nem is volt, és csak mostanában kezd kialakulni. „Másképpen fogalmazva, minden nyelv a domináns rendé, és a nőknek, ha beszélnek egyáltalán, azokon át kell megszólalniuk.”2 A női nyelv nem érthető a férfiak számára, szeszélyesnek, logikátlannak, szétszórtnak, értelmetlennek, hisztérikusnak nevezik.

A férfikultúra azonban nem jelent titkot, megfejthető, a domináns nyelv része, míg a nőt a férfiak mindig is elérhetetlennek, megfejthetetlennek találták. Vajon mi ez a késztetés erre az elfojtásra? Helen Cixous A medúza nevetésében azt állítja, a férfiak félnek a női kultúrától, mert az olyan erőt jelent, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Nem ismerik a női nyelvet. Nem tudják, mi az. Ha érzékelnek belőle valamit, az számukra misztikus és idegen. Ez az a holdsarló a két halmaz közül, ami nincs tudatossá téve. A férfiak hozzáférnek magukhoz, megvannak a nyelvi közvetítő csatornáik, mivel létrehozták azokat (övék a társadalom), a nők csak a domináns struktúrán keresztül tudnak nyelvet találni. Ez paradox helyzet, mert a nyelv, amin kifejezem magam, kétszeresen nem az enyém. Először a társadalomé, aztán a férfiaké.

A csönd az, amibe a nők belekényszerülnek, ebből kell kitörniük.

A pszichoanalitikusok szerint a szexuális szerepeket is tanuljuk, azok nem velünk születettek.3 Ami megkülönbözteti a nőt a férfitól a biológián kívül, az a családmodellekben tanult szerep. Freud a pszichoanalízist a férfi logocentrikus rendszerhez mérte, azt feltételezte, hogy a preödipális fázisban a péniszirigység okozza azt, hogy a fennállóhoz, az apához akarunk igazodni. A feministák élesen tiltakoznak ez ellen. A férfiak félnek attól, hogy kasztrálják őket, és ezt a félelmet a nőkre vetítik. De a nőknek eszükbe sem jut ilyen, mert nincs szükségük péniszre, hogy a kezükben tartsák, ezt csupán a férfiak tulajdonították nekik. Cixous szerint a férfiak kisajátították a nők testét, és a nőket elidegenítették saját testüktől!

Olyan kultúrát hoztak létre ugyanis, mely a falloszközpontúságra, falloszimádatra épül. A fallikus formák tisztelete, szerepe, a mítoszok (pl. Dionüszosz-játékok) falloszistenítése mind a kultúra részei. Helen Cixous és Irigaray szerint is azért lett fallogocentrikus a kultúra, mert a férfiak megirigyelték az anya és gyermeke közötti kapcsolatot. Az anya és lánya vagy fia egy olyan belső szimbolikus mező, ahova nem juthat be a logosz, nem ér el a törvény, mert a törvényt, ami nincsen, az anya szabja ki. Az anya megengedő, az anya alkot, és törvénye egy elágazó, szétszórt tinta. A férfi viszont nem tud ebben az elementáris, végtelen világban élni, törvény kell neki és határ, olyan a gondolkodása. (Az általános férfigondolkodás logikus.) Megszerezték a törvényt, ám Cixous szerint épp itt az ideje, hogy a nők visszaszerezzék, ami az övék, a női történelmüket. Irigaray szerint viszont a nőt az élvezetre való képessége különbözteti meg a férfitól. A nők különbségét a férfiaktól a gyönyör átélésében látja. A nő sokrétűbben éli át a gyönyört, szinte mindenhol érzi azt, gyönyöre nem korlátozódik a nemi szervre. „A nőnek szinte mindenhol van nemi szerve”, míg a férfiszexualitás péniszorientált. A nő nem osztja magát részekre, nincs szüksége rá. Ebből következik, hogy a nő a testével ír, szerinte odaadóbban, mint a férfiak. Ez, a gyönyör átélésének a képessége teszi a nőt szeszélyessé és a férfilogika számára őrültté, szerteágazóvá, elképzelhetetlenné. A nő mindenhol érzi a gyönyört, az írását a testi élvezethez lehet hasonlítani, a nőkből áramolnak a szavak, míg a hagyományos maszkulin nyelv logocentrikus és fogalmakhoz kötött. A nő nem akar birtokolni, részekre szabdalni, képes magát „tulajdonmentesíteni”, képes adni, ezért írása „is csak folyamatos lehet, anélkül, hogy rögzülne vagy körvonalaiban kijelölődne”. A szövege is ilyen lesz, a női test, az írás teste dekonstruált, kiszámíthatatlan, elágazó. Az írás felszabadítja a testet és térré teszi, a szöveget pedig végtelen élvezetté. Hogy kifejezze a vad zónát, a szerteágazót, ami nem középponti, hanem szétszóródó jellegű, a nyelv végtelen jelölője, szabadság, nevetés és játék.

Irigaray szerint a nők mimikrit játszanak, utánozzák a férfinyelvet, mert kénytelenek fenntartani a fennállót, a logoszt, a törvényt. A nő így gondolkodik: ha a férfinak a logocentrizmus és falloszközpontúság a vágya, eljátszom a kedvéért. Nem véletlen, hogy „Hérodotosz például beszámolt róla, hogy az amazonok tehetséges nyelvészek voltak, akik könnyen megtanulták férfi ellenségeik nyelvét, bár a férfiaknak nem sikerült megtanulniuk az övékét.”4 És az sem véletlen, hogy „a boszorkányokat is azért égették meg, mert csak a beavatottak számára érthető tudással és beszéddel”, azaz írással rendelkeztek. Mert a nő „hagyja beszélni a másik ezer nyelvű nyelvet, amely nem ismeri sem a falat, sem a halált.” A férfikultúra mindig is üldözte, és féltékeny volt a jellegzetesen nőire, amire a férfi „képtelen bármilyen értelmet is találni.”, minden igyekezetével próbálja kiirtani, mert nem érti, és a logosz, ha valamit nem ért, azt eltávolítja. A logocentrikus gondolkodás szereti az egyértelműséget, nem megy be a vadon vad zónájába, minek is, ha világa logikus és jól értelmezhető. Érzi, hogy a női megfojthatja, elemeire bonthatja, összekeverheti, dekonstruálhatja. Cixous ezt írja erről: „Ahogy a férfi kilép önmagából abba a nőbe, akit sajátjaként és nem egy másikként kezel, azzal – és ezt ő is tudja – megfosztja önmagát saját testi birodalmától. Abból, ahogy összetéveszti magát a pénisszel, és ahogy az ostromba veti magát, megértjük, mennyire viszolyog és retteg attól, hogy a nő megszerzi őt, hogy elvész, felszívódik vagy egyedül marad a nőben.”

Irigaray azt írja, hogy a nők társadalomban betöltött szerepe az árucikkekéhez hasonlatos. „Társadalmi rendünkben a férfiak mint >>terméket>test-anyagA nők nyelvet találtak, és kitörtek a hisztérikus csendből, a csendből, melyet a férfiak kényszerítettek rájuk. „Nőit írok: a nőnek nőt kell írnia.” Fel kell szakítania a szavakat, az évszázados börtönt, és ki kell ordítania magát a csendből. A nő újra beszél és újra ír, ereje teljében van, nem lehet elfojtani.

A nyom, a tükörképek játéka, mely elvet minden eredettant, csak a játékot ismeri, és a jelölő elkülönböződését. Cixous szerint a férfiaknak a késztetése, hogy mindig be akarnak tömni valami lyukat, azaz a hiányt akarják pótolni péniszükkel. A férfiaknak „szükségük van arra a hitre (azért, hogy önmagukból okot gyárthassanak), hogy megdöglünk a vágytól, hogy mi az ő péniszük vágytól beszegett lyukai vagyunk, az az ő ősrégi ügyük”. Ám nekünk, nőknek nem kell azzal foglalkozni, hogy a férfiak mit hisznek, az az ő harcuk magukkal és a világgal, nem a miénk. A miénk a másik teste, és az nem ők. Cixous szerint a terhességet másképpen kell átélnünk, mint eddig tettük, a gyerek nem a „szülő halála”. A gyerek a másik, és mint ilyen „az élet kívánása”. Kiemeli a test mint egyenlőség kritériumát.

A nők a testükkel írnak, miközben játszanak, s ebből a testből teremtődés, elkülönböződés jön létre. Szövegeket szülnek és közben ők is megszületnek. Karcsúak, kecsesek, és nem keresik a hiábavalót.

A nők életet adnak, testükkel énekelnek.

Magyar Narancs 2004/március