Igen, mindig újra ugyanabba a szobába lépett be . Levetkőzött és mindig ugyanazok az emlékek rohanták meg a tükrök láttán. A testen elmélkedett. A test testiségén, ez az észveszejtő labirintuson, amit a test érintése, a csók jelent. Aliz New Yorkban volt. Mint mindig, a szín ismétlődött. Újra és újra.
A napfényes szoba, a hall, ezen az emeleten jól bevilágított a fény. A barátai, az emberek körülötte. És ő vágyott már rá, vágyott már rájuk, az ölelésre, és arra a fényre, amit behozhatnak. A férfi mellé lépett és hosszan csókolóztak a tündöklő fényben. A keze, ahogyan végighaladt a ruháján az egész, az oly nagyon vágyott érintés, és a szenvedés tiszta tisztázása újra és újra a reménnyel töltötte el, a reménnyel, hogy viszontlátja. Mintha újra ott lenne, a leheletével átérezte ezt a komolyságot és mindezt a szerelmet, amit ez a férfi tud neki adni a tündöklő fényben. Igen, újra és újra ugyanabban a fényben látta. Igen, rájött, hogy szerelmes a férfiba, azzal a végtelen szerelemmel szereti, ami csak mindig ilyenkor hajnalban a sajátja és ami oly gyötrelmes és annyira fáj, ami oly távoli és oly gyötrelmes, mint maga a halál. Már nem, már nem gondolt semmit róluk, csak ott volt mellettük, elnézte a halvány és áttetsző testeket, a barátait ebben a végtelen városban és tetszettek neki, tetszettek ezek a testek. A testekbe van beépítve a világegyetem és a hatalmas szerelem, testjeik oly sokat ígérőek és oly nagyon okosak és kedvesek, a testek, meztelen testek a világos fényben.
Aliznak fájt ez a halál, fájt, mert ez a fény újra emlékeztette az őrültek városára, emlékeztette arra a feladatára, amit betöltött a testek között, beszélt velük és szóba állt velük.
A fény és az ittlét öröme, erre emlékeztették, testekre a végtelen térben, testekre és érzésekre velük kapcsolatban, mindez olyan nyilvánvaló volt, mint a levegő, amely mindig ott van előttünk, a forró és párás levegő. Igen, megint újra ez a forróság járta át, ahogyan a férfira gondolt, ez a remegés, amely az energiák szabad áramlását teszik lehetővé, a remegés, amely a minduntalan újraképződő vágynak a sajátja. A nyílt téren persze világos színek, mint a végtelen térből kiszakadt lelkek újra léteztek, újra léteztek és soha meg nem álló szerelemmel szerettek, szerettek és szerettek minden hajnalban újra és újra.
Le kellett írni mindezt, és Aliz, ahogyan nézte magát a mindig kiújuló tükörben, mindig valami furcsa alkalmat látott maga előtt, valami folyamatos testi átváltozást és megújulást, valami érthetetlen, eszeveszett vágyakozást a történetek befejezése után, a végtelen mezőkön újra feltűnő félelem mögött, az arc átváltozására a vizes pohárban, a hatalmas tócsában és tóban lévő örök történetekre, gondolkodott, gondolkodott, és mindenképpen furcsa dolgokat fedezett fel a környezetében, semmi nem volt általános, olyan, amilyennek látszani szokott.
Próbálta elfojtani magában ezt a szerelmet. De mindig újra és újra előhívta magában a félelem. Igen, újra és újra erre vágyott, a végtelen szerelemre a végtelen tárgyakkal.
Nem volt ebben semmi más, csak a tárgyakkal való szerelem őrülete, aztán a vele való szerelem őrülete. Játszi fény látszott.
Sűrű fény és mosolygások közepette természetesen a padláson volt, és nem tudta, hogy ez minek a szimbóluma. A padláson, ahol megérintette a nőt és gyermeteg lelkében ez rögtön a fehér lepedők és hosszú kékes fordulók táncával volt egyenlő, egy sűrű és kényes pillanat, a varázs alatt, ki szerethet igazán?, kérdezte magától és hirtelen meg volt az erős és egyértelmű válasz. Csak a szavak szerethetnek, csak a szavakat szerethetem igazán, ezeket a hófehér és áttetsző szavakat hosszan és lassan minden újra eljövendő és felkelő éjszakában, a szavakat, amik a végzet és amik a sérülések előtt násztáncom jelei.
Szavak és mondatok.
Bármilyen kisugárzás.
Emlékezett azokra a pillanatokra, amikor még hitt a szerelemben. Az egyetlen örök és világító szerelemben. Most már sokkal jobban hitt az önmaga iránti szerelemben, mint akkor, még mielőtt mindez megtörtént volna és elmesélte volna az írásnak, az átlátszó és végtelen testnek, a fantomok világában.
A felébredés mindig keserű és végtelen pillanatokra ébreszt.
Az önmaga iránti gyöngédség és szerelem jele volt a megoldás. Cincinnatus emlékeztette még régen, miután a Nagy Háború kitört, hogy mi nem a megoldás, hogy a tükrök világa nem megoldás, és Aliz rájött, nincsen igaza. A tükrök világa csakis a megoldás. Az áttetsző fényben minden állani látszott és a tárgyak hirtelen elkezdtek cseppfolyós állapotot átvenni, a tárgyak egyszerre csak puhák és folyékonyak lettek és Aliz igazán megijedt ettől a halmazállapot változástól. Biztos ezt is csak álmodom, gondolta, egészen biztosan nem lesz veszélyes, még emlékezni fogok arra, ahogyan átnyúlt testem a tükrön, a visszapillantásokra, a szerelmeikre, a testek arcaira, a megváltozott órákra és a szerelemre, amit magam iránt éreztem.
Lassú, kétséges és vágyakozó hajnal. Mindennek mindig minden reggel ára van.
Hozzálépett és szenvedélyes csókolózásba kezdtek. A nyelvük igen, a nyelvük érintette egymást, és ez megint a vággyal volt összefüggésben, a vággyal a test iránt, a vággyal a közelség iránt, a puha testek iránt. Aliz imádott csókolózni, főleg gyönyörű nőket csókolni, ez kedvenc elfoglaltsága közé tartozott. Ha egy nővel szeretkezett, még jobban azt érezte, hogy olyan mintha magával szeretkezne.
Mert önmagát kereste minden vágyban. Többé már nem volt őrültek városa. Az őrültek városát elvitte a szél. Már nem lehetett, vagy csak nagyon ritkán mászkálni a tükrök között, ezért Aliz mindig mindenkiben önmagát kereste, kutatta, önmaga visszfényét, ahol megpillantja újra önmagát.
Az összeolvadás előtti csendben. Kiszakadt belőle a szó.
Megsimította a nő puha selymes bőrét. Aztán a mellét. Érezte, ahogyan felágaskodnak a mellbimbók és ahogyan hozzáér a drágakövekkel kirakott bőrhöz. A testhez. A testéhez. Egy nővel való szerelmeskedést nem lehet leírni. Annyira áttetszően gyönyörű. A nőn piros póló volt, gyorsan leszedte Aliz, aztán megint a bőr után kutatott, hogy érezze a bőr puhaságát, a bőr melegségét, és azt a puha illatot, amit áraszt magából.
Ahogyan felnyögött, már látta magát benne. Igen, mindig ezt kereste. Megpillantani a másik szemében, csak egy kis időre is önmagát. A szerelemnek nem voltak nemei. Egy összeroppanás előtti fájdalomban, a tükör visszanézett.
Nem, mintha egy férfival való szeretkezés nem okozott volna hatalmas élvezetet. Aliz imádta a férfiakat, de voltak pillanatok, amikor csak nőket kívánt, a nők sejtelmes és végtelen bőrét, mintha önmagát ölelte volna, úgy érezte.
Sokszor órákig nézte Aliz magát a tükörben, mielőtt átlépte volna. Nézte, bámulta és simította saját testét, nézte, ahogyan a kulcscsontja egészen tisztán kirajzolódik, nézte a kezének finom vonalát, figyelte, ahogyan a nadrágon keresztül kirajzolódnak a vonalak, az izmok, a női test bársonyossága, az a hatalom, amivel csak egy női test rendelkezik, a bőr puha finom vonala, és Aliz vágyott erre az érintésre, megérintetve lenni egy nő által, egy nő által, aki gyönyörű és akibe véletlenül éppen szerelmes.
Soha nem látom magamat kívülről három dimenzióban.
És Aliz nagyon szomorú lett.
Mindig csak mást látok és más lát engem, másban látom magamat és más lát bennem.
A nő kigombolta az ingjét és egyre nagyobb ütemben haladt az élvezet felé. Miért is, mire is lenne jó a test, ha nem az élvezetre, ez az egyetlen, aminek értelme van a testtel kapcsolatban. Az érintést nem lehet test nélkül átadni. A bőr illata és puhasága mindig elkápráztatta Alizt és főként a női test bársonyos vonalai, az az anyagszerű és törékeny struktúra, ahogyan a női test meg lett alkotva, mindez elbűvölte, és lázba hozta Alizt, a nőt.
Cincinnatusnak nem beszélt ezekről, mert amúgy is, őt nem érdekelték az ilyen irányú akciói. Sokszor rengeteg test volt a lakásban, és ezek lettek a végtelen orgiák. Mindez nem szólt a kötődésről, sem a szerelemről, ez egyetlen egy dologról szólt, a test szerelméről.
Minden egyes alkalommal, minden egyes arcban és szeretkezésben, legyen az férfi vagy nő, Aliz valamilyen formában viszontlátta önmagát. Megpillantotta saját tükörképét, és ez végtelenül felizgatta.
Ennek így kellett történnie, ezt már nagyon régen érezte.
A testek selymesek voltak és nem teltek be egymással. Voltak bronzvörösek, feketék és fehérek közöttük. Bárkivel és bármikor volt is Aliz, mindig nagyon odaadó volt és igazán örömet akart szerezni. Ezt meg is tette. Sokkal felszabadultabbnak érezte magát. Sok időbe tellett neki mindez. De felszabadult, hogy most már nem tilthatja le semmi benne ezt a szerelmet, most már odaadóan és kedvesen elfogadhatja mindezt, most már igazán flörtölhet lányokkal, fiúkkal, egészen mindegy. A szerelem, ami ritka adomány, nem ezen múlik. A szerelem sokkal mélyebb a nemeknél, sokkal mélyebb a nemeknél és a földnél.
Igen, ez az átlátszó kék és sárga határvonal nagy boldogsággal és megelégedéssel ruházta fel Alizt.
Igen, Alizt elgondolkodtatta és csodálatra méltatta a bőr bársonyossága. Főként a női bőré, a finom áttetsző áramütés, ahogyan egy nő szeretkezett, lényegében különbözött a férfiétól. A nő mindenhol érezte testében a gyönyört. A gyönyör felszabadította és életet lehelt a női testbe. Szépsége csak fokozódott a gyönyör láttán. Aliz imádta magát nézni a tükörben, miközben szeretkezett. Ez, Cincinnatust jutatta eszébe, legjobb barátját. Már nem léphette át a tükröt, már csak az emlékezetében létezett mindez. A tükör vészesen valóságos és határolt volt, ahogyan a teste is. Nosztalgiával gondolt azokra az esetekre, amikor még át lehetett rajta járkálni. Igen, New York megfelelő volt a továbbélésre, Aliz imádta a várost. To survive. Mindig csak ez volt a szó, to survive. Mindig is itt akartam élni, gondolta, itt, ahol a tenger kettészeli és a végtelen vágyakozásra készteti a lelkeket.
Találkozások és elválások fényzuhatagjaiban.
(A novella a tervek szerint a harmadik regényem, az Őrültek Városa munkacímű regény részlete lenne.)
SZÉP ÍRÁSOK, Accordia Kiadó, Littera Nova 2007
A novella Megjelent a Prae folyóirat 2004/04-es számában.