Holnap, talán holnap, amikor bénul alattad a föld,
és a gyerekek, akár a páncélos csecsemők, kirepülnek a napvilágra.
Ez a lekerekített kitüremkedés egy játék, ahol mindig összegyűlnek, hogy
történeteket meséljenek egymásnak.
A halottak mindig eljönnek az órára, mintha mindig megterítve lenne,
a félelem is, mely a lelkünkben él.
Már régóta sejtjük, tudod annyiszor szakadt szét, annyiszor hagytad.
Túlságosan régen álmodunk ezekkel a hangokkal,
alattomos nyarakon kúszik belénk.
Még ezeket a könnyeket is kimossa a föld a hosszúra nyúló szent sóvárgásban.
Ha van egyáltalán kiszolgáltatottság,
a lassú életmód rezisztenciája,
eljön a pillanat
rózsaszín,
belém mar,
magával visz minden éjjel,
a falak közé,
már évtizedek óta itt lakom,
észre sem veszed.
Olykor félünk tőle.
A feltámadottól szétloccsan a föld.
A garázsban egy roncs fekszik,
ostoba a nyavalygása.
Éjjel talállak meg, mielőtt elhagysz,
csak menni akarsz,
a halálodért is minden jár,
amit el akarsz hitetni velünk,
a kendőkkel kirakott tájon épek a gondolatai,
az élő beszéd rabja, nem adja át a lelkeket.
Már évtizedek óta itt lakom,
észre sem veszed, olyankor félek tőle.
egy ostoba séta az érintése.
Az utolsó hang jogán megvan még, senki nem hallja,
nem hallja meg a történetet.
Nem fáj,
fut tovább a levegőben,
kertek házában éjjel
a végtelen.
(SZŐRÖS KŐ 2013/január)