Elege lett a tükrökből és volt olyan, hogy több évre abbahagyta a mesélést. Hallgattak a falak, és egymás vállára fektetve karjukat, halhatatlan suttogással találgatták négyesben a négyszögletesség titkát, hallgatott a bársonyos pók, és a fekete szörnyek is az asztalon. Puha bársonyos melegség. Lassú reggel, bámulgatta, milyen is a reggel, vizes vagy száraz, kék-e megfelelőképpen, vagy inkább mész szagú, mégis a legmeggondolandóbb kérdés az volt, szeret-e ezen a reggelen élni és milyenek a fák, a nap bársonyosan kék-e és ezüstösen napfénnyel teli vagy csak sötétség lesz ma is mindenhol, ezt latolgatta, de előre nem tudta eldönteni, milyen nap is lesz ma.
Kiment a konyhába és azon gondolkozott főzzön-e kávét, aztán eszébe jutott, hogy tegnap még érthetetlen történeteket követeltek tőle a falak, hogy mindig csak követelnek, és ő soha nem jön rá a titokra, csak a pókokról, a nosztalgiával átszabdalt évekről tud nyilatkozni. Erre gondolt, az ezüstös fényű levelekre a nyári égbolton, a kiapadhatatlan vágyakozásra, a víz kékjére, mintha állandóan csak fürdeni akarna.
A nők általában főznek, nem kell ma senkinek sem megfelelni, és különben is, nehéz kivánszorogni a konyhába, csontocskáit mozgatni, a lábát sem akarta igazán súrolni, nem tudta eldönteni, gyűlölje-e a mai napot, mindenesetre több okból is megtehetné. Mert nincs itt ő, mert utazgat, mert nem ugyanolyan a víz kék fénye, mint tegnap, mert ma elfáradt és nincsen szerelem, mert a fény árnyéka sem úgy játszik ezüstös a fákon, ahogy holnapután fog és az íróasztal sem mozdul meg. Ez mind ok a szomorúságra, a nosztalgiával átszabdalt évekről nem is beszélve. Vajon minden egyes alkalommal csalódunk, nem tudta. Nem tudta eldönteni azt sem, mennyire komoly ez a csalódás, összefügg-e a fényfüggönnyel és az oroszlánnal, vagy csak a cím miatt van minden, az egyetemes szeretet árad.
A talaj indokot adott arra, hogy ne egyenesen álljon, ezt a problémát vizsgálgatva úgy feküdt le időnként, vannak bizonyos dolgok, amik megtörténnek, de mi van a megtörténhetetlenekkel? Amik titkosak, nem elmondhatóak, nem elbeszélhetőek, ellenállnak minden szónak és minden kísértésnek. Például nem lehet leírni az ezüstök kék fákat annak, aki még sosem látta? A fűszeres levegőből szippantott, rozmaringot evett és nagyon sokszor egy-két mézcsepp is beleesett a sóhajtásba, a nosztalgiával átszabdalt évekbe, mégsem lehetett tudni, hogyan lesz keserédes a fáradtság, hogy mikor gondolkodik újra a szavakon, hogy a fényfüggöny, csak azt tudta, szeret élni, szereti a méz ízét a köveken, rozmaringot evett, és számtalan dologról azt mondta, tud mindent, ezért gyakran felsóhajtott olyankor, amikor eszébe jutott a fájdalom. Fel sem tudta sorolni hibáit, . Rrengeteg van. A szomorú kategóriába esett sok érzés és szenvedett. Bár szeretett az ötödiken lakni, szerette a nők illatát és a keserédes levegőt, de a hetediken jött rá, milyen férfinak lenni, szerette kategorikusan kijelenteni, hogy ő oroszlán akart valamikor lenni és kitekinteni az ablakon. Érezni, ahogyan átfúj a szél a házakon, a testén, és minden nap nézni a napot, ahogyan fényfüggönyt bocsát ki le és minden olyan eszeveszettül ragyog.
, Rragyog az utca, a házak, vannak napok, amikor jó kiteregetni, mert a ruhákon is átsüt a fény és lengedeznek. Voltak hibák, amiket soha nem bocsátott meg és újra elővette, mit kellett volna éppen ott abban a pillanatban másképpen. A keserédes beletörődés sem jött mindig automatikusan. Nem tudta eldönteni, reális-e ő saját maga. Reális-e a szépséges hétköznap, a diktálás, a fehér fény.
Nem voltak mozdulatok, amit kihagyott, a titkokon gondolkozott, csak ült és jegyzetelt, egy olyan jegyzetfüzetbe, amiből kisatírozta a szavakat. Fontos volt a radírozás aktusa, a maradandóságra emlékeztette, csak azért alkotott, hogy meg legyen a boldogító eszeveszett öröme a mondatok satírozása láttán, amiket kimondott, aztán leírt, kitörölt, leírt, kitörölt, egész jól el lehetett ezzel szórakozni éveket. Ha valamilyen csodálatos szót vagy mondatot sikerült találtnia, nagyon örült, amit aztán rögtön elfelejtett. Amikor ilyen szép mondatot megtalált, úgy érezte szeret lenni és ha felajánlanák sem cserélné lel az életét mássalra.
A fájdalom néma sziklái a hallgatással kikövezett úton, a feledékenység kövei, a satírozás felett érzett öröm boldogsággal töltötte el, gondolkodott, mit kellene és mit nem, leírni, milyen mondatokat lehetne papírra vetni, milyen mondatokkal kellene a szép papírt megtölteni, a szerelem maradandóság, és átitatott tájain, az újra megsárguló levelekkel, írt titokban írt naplót, de ezt nem árulta el senkinek, ez örök titok maradt, akár a néma fák árnyéka.
A nyár szép volt, és eltűnt. A fájdalom, sírás és összeroskadása a múlté volt, elhervadt egy másik idősíkban, aztán fantomja élt tovább, továbblibbenve a mezőn. A reggelek fényessé ragadntak, . aAz emlékezet homályból előásott szavakban nem volt biztos, csontocskái a virág itatta tájon mégiscsak elvitték oda, ahol fényessé ragadtak a szelepek. ott voltak a reggelek.
A néma reggelek, mint fényessé ragadt szelepek, tűnődött ez jó mondat-e. Nem hiába állt betűkből jött rá, ő is teremtett lény. Amikor felébredt, be kellett ismernie, jó felébredni, a. A hallgatására gondolt, amit az évek alatt megszerzett, az átlátszatlan birodalomban a csupa átlátszó tükör a hallgatással volt egyenlő. Rohanó léptek, megszokta már.
Tudta fel kell ébrednie, legszívesebben szárnyalt volna még azon a vonalon, ahol az azúrkék felhők összeérnek, a prizmás látásmód kerül érvénybe, ahol szárnyal, a hallgatásból nincsen kivezető út, tudta, fel kell ébrednie, és ezt a halál felé vezető napok néma tompasága követi, egyre több nap. Az előző regényben a négy fal közé volt zárva, a folyosón végzetesen felerősödött az emberi hangok zúgássára felébredt. A magány óta nem volt idő az átlátszó világban, csupán a gyönyörű mondatok, és világító fehér nap, ceruzával firkált üzenetek, és selymessé vált mondatok az átlátszó kövön. A mondatok lelkében jártak, a gyönyörű mondatok megformálására tett kísérlet is beszélt hozzáet, újabb szavak a nyelv végtelenjében, amiket nem felejtett. Ostoba álombeli félreértés, gondolta, a világító asztalkára gondolt, hogyan ad számot majd erről, mindez hallatszik, a börtön cellájába kapaszkodva, ostoba, álombeli félreértés.
Mindig az vész el, ami a legfontosabb.
„Elvesztettem a mandzsettagombomat”. Félálomban és ezek a szavak erősítették fel azt a tudatállapotot, ami félálomban éri az embert két ébredés között, ugyancsak álom. Az oroszlán ostoba álombeli félreértés. Rosszul értelmezett csalódás. Ám ilyesmi árt az ember szívének.
Leült a székre és azt gondolta: Pedig gerincem íve oly szép, oly titokzatosan tökéletes. Az egyik titok, hogy honnan jutott eszébe ez az idézet. A csillogó hullámokra gondolt, a napfényre, ami jókedvre deríti. Ami megmaradt belőle, eloszlott. Markolászta smaragdszín hátlapját, a sóhaj suttogássá olvadt, gerince íve oly szép, oly titokzatosan tökéletes. Az ottani dombok, a tavak bánata, éjjel nappal őt szerette volna, csókolgatni mézízű combjait. Tudta, a kék neheztelés a gyönyörű fák mellett hajnalig újra megidézik az otthoni hangulatot, a felejthetetlent, nem lehet vele tappogva járni. ÓHirtelen óarany villanyfény árad szét és ennek nagyon örül, mert megérezte a szerelem ízét, a csókok harmatát,. a bársonyos fehérséget.
– Csak fantomok. Elméletileg szeretnék felébredni. Lázálmok és furcsa látomások gyötörnek. Pedig élő vagyok és valódi. Gerincem íve oly szép, titokzatosan tökéletes.
SMérhetetlenül szomorú, amikor rájön, ő is teremtett lény, de túlteszi magát rajta. Fantomokkal élni örökké, meghívni saját magát egy kivégzésre, kiderül számára, ő az egyetlen élő és valódi. Felvesztt egy maradék lehasított maradék követ, fényt, megpróbállt összeállítani egy összefüggő mondatot, hiába, csupa zavaros, torz, szétszabdalt szó, mint a rozsdamentesre száradt idő, követte őket a végeláthatatlan folyosókon, túl mindenen, az előző regényben rabságban tartókat, túl a könnyeken, a révületes idő árnyékában.
Követte őket, követte a fantomok árnyékát, elevenen még mindig, a titok volt csak az volt, hogyan lehet hosszan, szemrebbenés nélkül élni, mintha nem lenne ugyanaz semmi, nem lenne minden soha mindig ugyanaz.
„Soha többé nem lehetek árnyas völgyeikben?” Jobb erre nem gondolni. A levegő fénnyel telikt meg, szeretett volna a napon lenni, érezni, ahogyan a fényfüggöny örökké árad, lemondani a hosszan tartó fájdalomról, maradéktalan élni, nem az árnyakkal, hanem örökkön-örökké körbe-körbe járkálni a folyosókon.
Ez lesz maga az őrület, és megigazgatta mamuszát is és a csontocskáit.
A szerelem közelről és távolról vicces, mégis olyan maradandóan kecses s. Eelbűvölő, kellemes, mindig át kell gondolnia, hogyan kell használni az „elbűvölő” szót, a széllel egy irányban élni, az örömöt, ami a gyerekeket fogja el, ha örömüket lelik a neszekkel teli világban.
Felébredt álmatlanságából. Az élő és valódi tapintható látomásokból sikerült egy szövetet összerakni. Hát valóban soha többé nem lehetek árnyas redőik közt, völgyeikben? Behódolok, kísértetek, paródiák. Behódolok, bár értelmetlen ez a mondat, lerúgva mamuszát, toporzékolni áncolni kezdett. Tudta, csak a látomásokból és a fantomokból szívhat energiát, akik körülveszik, végig kell csinálnia, végigmenni az összes lépcsőfokon, jobb dolga nem lévén a fokok számolásába kezdett, már száz fölött járt, amikor hirtelen megbotlott, és észrevette, hogy a levegő fénnyel teli fény és óarany.
Az íróasztalára nézett és rá gondolt. Megnyugtatta, ha rá gondol, már mióta itt ül itt, a végtelenségig számlálgatja az időórát, a házak állandósulnak, a nap süt, a fák is kékek, attól a pillanattól kezdve ugyanis sok minden megváltozott. A sejtekbe a fotoszintézis során jut el a háromdimenziós tér, a csontok érzik a csöndet, szeretet nélkül maradnak elrepülnének. Érezte a fehérséget, a gravitációt, a csontjait, amint lehúzzák a földre. Rágcsálni a levegőt és egy asztalnál ülni az órákkal, igazán eleven fényes érzés. Már csak az lenne szórakoztatóbb, ha kiderülne nincsen semmi sem szórakoztatóbb.
Ezek a mondatok, mint a homlokmetszetek, tetszettek, csontos kezeivel a toll fölé görnyedve tetszettek- Satírozás, leírás, satírozás.igyekezett leírni. Emlékezett a tárgyakra vágyra. Ott üÜlt naphosszat, olyankor óarany fény árad szét, mesélni kell a sötétben is, és hozzálépni a papucsával, ha csak egy szót válthatna vele, ha nem történt meg, ahogyan hanem elképzelte?
Testének minden egyes kiterjedése és a csontjai is. Érzékelte a kiterjedést, amit a térben foglalt el. Még hogyan mozgott! A levegő szinte hasította a tájat és a kórházban találta magát. Erről ábránlmodozott, hogy a fényfüggöny betakarja és az oroszlán is vele van, a teste lebénul. és elveszíti önmagát, nem veszi észre, hogy kettő van belőle, ő pedig csak gondolkodik, gondolkodik, de ez már olyan régen a másik, mert a másik, mert a fák, a fantomok és, a képzeletvilág, a szerelmei és a valóság, hogyan lehet kettő a kettőből egy. Vannak átfedések. Csak a szerelemben egyesül a kettő.
Alig maradt valami a térből. Az egyik már régen nem figyelt a szavaikra, a másik otthagyta az egyiket, és elindult oda, ahol hangjukból ítélve hozzá hasonló lények simogatták selymesen a hajukat. Köntöse szárnyait igazgatta. Alig maradt valami a térből. A másik nem tudta mit tegyen. A börtönőr zubbonyának hátán mészjel fehérlett, csak ült, írása fölé görnyedve, meghívta magát egy kivégzésre és azon gondolkozott, akár Nabokov, írjon-e le egyáltalán valamit, vagy mindörökre a bársonyos pókkal érintkezzen, csak hallgasson, amikor ezüstösen csillognak a fák és a két éjszaka összeér.
A függéstől összeférhetetlenné válnak és véglegesen összekuszálódnak a gondolatok, amikor az őrület elönti az agyat ő mindig a tengerparton zokog, a amikor bársonyos fehérség megsimogatja és van szerelem, vagy csak úgy jó élni, ha időktől fogva a, hullámzások, a nosztalgiával átszabdalt évek, a bársonyos pókok, az asztalon is óarany fényben áznak és beszélni kezdenek, erősséggel átvilágít mindenen és a csodával határos módon kikövetkeztethetetlen és egyetemes.
Szeretett volna nem létezni, de látta, ez lehetetlen.
Így örökké csak azon gondolkozik hat, létezik-e. Titok, hogy kKi írja meg a halottaknak, a temetetlen élő halottaknak a könyvet? Ki fogja lediktálni a fényeket, a napsugár pásztázását a bőrütötte foltokon? A húst? Az eső mosdatta fákat, a szerpentint, a hazugságot, a és szerelmet, a test kívánalmait, minden gondolatát, ami ő volt és mégsem volt önmaga?.
Tudta már.
A szöveg megjelent a FRISS DIÓ-ban (A Műhely kör antológiája), JAK+PRAE.HU, 2011